2009. december 26., szombat

Karácsonyfa(égő)…


A tudat bele olvadt az
esetlen napokba…
Arcukat varrott mosolyok
öltöztetik karácsonyi díszbe,
de halott ma az értelem.

Azt hallottam: végre nem
marad sokáig a kábulat.
–Mi füstként ölel s szívet
farag a levásárolt agyakból. -

Áru vagy és haragszol?
Furcsa az élet… ki mérget
kér, csókot kap helyette…
Ki csókot szeretne: az még
ilyenkor is eretnek!

Keresd meg a sziréned!
Hátha ad egy keresztet…
Majd ölelgesd féltékenyen,
mint lángoló fenyőt
a félelem.

Fehér Dávid,2009. december 26.

2009. december 14., hétfő

Betonból virágzó…

Szél fújta hamu
siet át a hűvös utcán…
Útja elavult s alul pusztán
azt látja, ami az élet:

Véget könyörgő, hajlék
nélküli arcok nyílnak
rózsaként a szürke
földből.

Inni kérnek… savat,
és örök mérget.

Ölből emelik a halált…
Csókot várnak, s ha már
megkapták tovább hánynak.

Mocskos oldalad ez…,
Szennyes világ vagy!

Fehér Dávid, 2009. december 11.

2009. december 2., szerda

Gyermekfejet…

Nem kérek többé semmit…
csak ezt add meg nekem!
Kapsz cserébe bókot, seregnyit!
és egész valódat feledem.

Nem kérek mást megígérem…
Nem is adhatok sokat!
De könyörgöm, hadd ítéljem
kisfiúként e rút korokat!

Gyermekfejet adj nekem
és erős gyomrot a világhoz,
hogy ne tudjam ki van ellenem
s mi az, mit a köz sugároz!

Nem kérek többé semmit…
csak ne lássam mi ez köröttem!
Legyen, mi gondolatot enyhít
az áhított, gyermeki főmben!

Nem kérek mást megígérem,
én…én csak aludni szeretnék!
Hidd el, sosem kérdem
miért bántod, ki feleszmélt!

Fehér Dávid, 2009. december 1.

2009. november 11., szerda

Glóriával kirakott út…


Glóriát adnál nekem?
Tedd csak azt magadra!
Nem gyűrűzhet kegyelem
a dicstelen haragba.

Sosem volt szükségem
arcba karcolt angyalokra,
méregcsókod fénypürében
diffundált falatomba.

Atyám kérlek…

Gyilkold el mellőlem!
Vedd fejét az értelemnek!
Fordítsd el felőlem
célkeresztjét a félelemnek.

Reszketek, ha értenem kell…
jobb nekem tudattalan!
Hozzád fordulok kérelemmel:
torlaszold el utam, ha van!

Fehér Dávid, 2009. november.05.

2009. október 30., péntek

Mi végre?



Csak ne hitessétek el
velem, hogy több
vagyok, mint amit
érek! Kérlek,
feledtessétek a ketrecbe
zárt múltat zsibbadó
agyammal.

Félek…, nem kapok
soha csokorba zárt
szépet összecsukott
csöppmarokból.

Még egy szál ízlelés…
az kellene, ha már
elveszett az emlékek
minden, egykor csodás
szelete.

De a tudat már
kifolyt a sikoltó
szájakon s vissza
az sosem tér!

Csak a rám tapasztott
vállapon marad meg
az áhított csillagok
cérnafénye.

De mi végre nem marja
szét testünket az
illetéktelen dicséret?

Nem kértem soha
felesleges csókokat,
hát maradok itt,
s leülök a világ
mezsgyekövére, hol
bólogat az igaz szó.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. október.28.

2009. október 25., vasárnap

Torokfeszület…




Te lángoló keresztet
nyomtál le félve élők
torkán.

Mit tettél? Mondd,
miként érzett száradó
agyad?

Feláldozó tekinteted
elárulta orkánszínű
akaratod.

Kiestél a kietlen mezők
gyatra talajára s fogytán
a szavad.

Halva szabott csókod
nem segít a rusnya
főknek.

Csak gőgnek való
az áhított megbánás …

Gyilkos vagy… beléjük
oltottad a szentül hitt
csodádat.

De megperzselte
mindnyájuk szépülő
szemét.

Bocsánat… sokaknak
való az, de kérlek, te
ne várd.

Többé ne kívánd az
öklendett enyhülést!

Hisz nem neked szól,
csak a kereszt okoz
kínzó torokfeszülést.

Fehér Dávid, 2009. október 18.

2009. október 18., vasárnap

Bolondok királya…

Poros hangszórók
recsegik féltékenyen
táncát a képlékeny
jövőknek,

Hol konok falóból
simítják ki gyermekek
az öröklött vattacukrot
s szövődnek így

hazug ízek.

Mára csak hamukincsek
söprődnek csöpp kezek
tudattalan ragadó
öleléséből.

S a szeretett szemetet
felemésztik öreg
ifjak rézrózsás
gombhegyek mélyéről…

Temetése van ma
a dicsőséges múlt
szirmainak.

S feledést mar idős
Jézusok takarítatlan
sziklasírjaiba a
kiöklendett ’ virágmézek
allergén jósága.

Hát hajíts még rojtvilágot
szemfedőm előhímzett
bojtjára sós tekintet.

Emlékszem… nemrég
még féltő kezed úgy
legyintett, mintha csak
aludni térne bús fejem
keringett imája.

De mára nem ölel más
csak kekec akácnak
bolond ága,
te bolond napok
őrült királya.

Fehér Dávid
2009-04-24

2009. október 8., csütörtök

Szabad álmok…


Te maradj csak…
én majd felfogom
a szeleket…!
Nem érhet bántódás,
csak hunyd le a szemedet.!

Aludj nyugodtan,
megleszünk majd
valahogy. Álmodj
tündékkel, s szemhéjaddal
takard el a napot.

Feküdj kényelmesen…
ne mozdulj, lélegezz
mélyeket… s ne kérdezd,
hogy erőtlen karod
miért remeg.

Álmodd, hogy magad
vagy és láncaid többé
nem hisznek bolondnak.
És ne halld, hogy fattyak
a pusztításodról morognak.

Te maradj csak…
én majd felfogom
a szeleket…!
Tudd, hogy hű szolgád
már rég nem kesereg!

Felejtsd, hogy tekinteted
oly rég befalazták!
Nyugodj békében
szabadság!

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. október 7.

2009. október 3., szombat

Olvadó tekintet…

Olvadnak már a napok…
s az izzadó táj
hűvös éj szobájában
pecsételt levelet hagyott.

Hol vannak hát a szabott
világ által kapott színes
szagok?

Hajnal pirkadó szikrájára
csókot lopnak a csillagok,
hol Eirinével hál a
csilingelést üvöltő
hitehagyott.

Meleg szívvel bontja
menyasszony ruháját a mának
s keblét simítja remegő
széllel, taposott világnak.

S ő békét köhint
a szakállas télre…

… majd tekintetét fonja
szürkülő szemébe
s igézve ő belehuny
a csicsergő reménybe.

Megjegyzés: 2009. február 10.

2009. szeptember 28., hétfő

Közönykezű tökéletesség…



Nem kérek többet,
csak szakítsd le a
bennem hervadó
virágokat!

Gyűjtsd őket kosárba,
majd híreszteld, hogy
áldozat mind…, nem ők
gyötörtek lehajló
tekintetükkel.

Te voltál… te, ki
most pusztítsd el őket!
Bűnbak kell, hát
legyen a sziromhajú
árva leány!

Bánva, de már a közöny
kering kezünkkel
de mészárold még a szépet
te mindennél gyönyörűbb!

Te álnok, te gaz, te
szörnyű tökéletesség!
Öld meg a szépet, mely
hibás, de szerették!


Fehér Dávid, 2009. szeptember 28.

2009. szeptember 18., péntek

Koronaékek…



Zavar a fára néző
avartekintet,
mire sekélyes levél
csak megvetően legyintett.

Bánt, hogy széltől
ittasult tudattal, nem
látva a rothadók baját,
írják félőn egymás
hazug szavát.

Én vagyok itt…

… lent, hova orrod
sosem látott,
tündöklésből kitépett,
gyarló talaj lett világom.

Én, ki vissza nem
vágyom közétek,
emlékszem… fényárban
úsztam, de hű társaim
söpredékek.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. szeptember 12.

2009. szeptember 11., péntek

Elfelejtett virághalom’…



Mondd! Mi leszek,
ha már nem e földön
taposom a romlásnak
mezejét?
Kirekesztenek akkor
tiport virágok, kik
elhagyták már a jóság
velejét?

Felelj! Kit bánthatok
majd, ha itt mindenki
megadja magát a
skalpolt fájdalomnak?
Kirángatott harc javam
lesz vagy én fekszem
majd erejét vesztett
virághalomban’?

Föld felettem és
alattam jeges gyökerek,
kik már potyogó szavamra
rég nem emlékszenek…

Az lesz hazám…

Az, mit könnyekből
kapok és lefagyasztva
reá nézhetnek a
kinevetett, elhagyott
vakok.

Vázámban csak
papírrózsák foszlanak
majd… vagy hamis
szolgák csókolják
a rothadt vihart?

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. szeptember 11.

2009. szeptember 2., szerda

Bűnkalapok’…



Hagyjatok magamra
hangomon sikoltó fattyak!
S szavakra ne fűzzétek
csókját a haragnak!
Egyedül maradnék! Nélkületek,
én…én akkor is vagyok.
Bűnt adjatok főmre kalapnak
s szűrt zajokat fülembe,
hogy ne halljam, miként
üldöznek a boldog szagok.

Félek… nem emlékszem már
milyenek az illatok, hisz
feléltem száz gyertya lángját,
és emésztenek a szennyes
tegnapok.


Fehér Dávid
2009.márciusa

2009. augusztus 23., vasárnap

Mondjátok… lehetne?


Ha meghalok én semmivé leszek?
Porrá válnak majd a betűhegyek?
Anyám mondd… élek én a világ nélkül?
Vagy csak a rólam mondott szépül?

Hamvaimból készül majd szappan,
hogy mocskot elfolyva lemoshassam
gonosz népek gazul verő szívéről,
mikor utolsó bőrt húzza szirénről?

Elkennek majd ördögök bőrén,
kik nevetve rágják leányok pőrén
szálló, szaggatott kebleit?

Apám mondd… fiad leszek akkor is,
ha magam zarándoklom halottig,
kit zavart népek Istennek hívnak,
mikor nevében véres csatákat vívtak?

Áruld el, holnap szemem ki helyett lát?
S ha őrült fény megveszve mered rám
Alakítva részecskéim szenesre,
semmivé válni mondd… lehetne?

Megjegyzés: 2009. február.9

2009. augusztus 16., vasárnap

Bordal…




Homályos emlék,
mikor sejtjeid a rút nedvet
még nem szerették.

S nem marta töményen
tested ivott bódulat,
szökevényen nem
emésztett a puszta, tóduló
tudat.

S ez nem volt még utad,
nem koptatta gyarlón
kavicsa talpad a zord
felhőknek s nem állítottak
falhoz agyonszárnyazott
hölgyek.

Nem nézték gyümölcslét
engedő tölgyek, hogy
vétket varrsz magadra
bőrnek.

Nem kívánt szédülni tested
emlékszem nem mindig akart
leesni eszmélés pereméről…
de már nem kiált vénülni
hajad s minden részecskéd
már nem… ez csak puszta emlék.

A székről már nem akar lezúgni
savanyú íze szájadnak
s nem könyörög többé az árnyaknak,
hogy öntözzék sózott jóval
minden szeletét a mának s holnap
majd ne kérjen torkod ismét
hármat, hisz az ittlét nem olyan,
mint hitték valaha elektronok.

Egykor hű barátod lassan
ellenséggé vált… látod
ez lesz, ha ördöggel hálsz.

Lincseltek gonoszul, kik
valaha tieid voltak s
gyötrelmessé tették a
napokat, hogy a kórnak
látszó bordal beszéd legyen,
halottnak.

S te feladtad magad…
a támolygó bíróságnak
kezébe eszközt adtál,
hogy február tizennyolcadik
napján minket élőket
nagybátyám, elhagyjál.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. február 19.

2009. augusztus 10., hétfő

Azúr színben tusolt szív…



Borostyánt zord szele pengeti
és lamellázza babér a torkom,
mellem kékre kongaként veri,
fogyott bennszülött szívét hordom.

Szabadulna már hasadékon
ki az ocsmány világba,
de rúg elébb még tört, vékony
tündeországba fénylő imája.

Veri ajtaját hazájának,
mit zöld fátyolhártya melegít,
de kint faragott arcok várnak
s nem hallva karóra helyezik.

Szürke bőrű félelemmel hálnak…,
majd lágyékának gyümölcséből
kántálva szentelt vizet várnak,
torz tetszhalott kémcsövétől.

Lakkozott tekintet kétséget
csepegtet verve holt tetemre,
s még harmonikán játszó élet
kéri, a szürkét rózsásra fesse.

Fent kecsesség vágja mellem
s ottszülött’ szívem menekül,
tintába hull, de felemelnem
nincs elég erőm egyedül.

Tusban fekve vergődik teste
s én sózott szemmel bámulom,
véna végtaggal vért keresve
arra járókat figyel, hányukon

látszik, hogy irigyel.

- Halnál e sivár világom
vagy cipelnéd még a közönyt?
- Mennék, ez az én álmom,
de várj amott valaki köszönt…

Azúr szín ruhában közelít
s kisleány a szívembe markol.
Gyűri belém cafatjait,
mi halálnak tusában harcolt.

Fehér Dávid
2009. február 6.

2009. augusztus 7., péntek

Radnóti Miklós emlékére…



Lőrés szemén a falaknak,
ott tátong a nagy világ,
s ők vakolva tűnnek vaknak,
de e szabadság porba kiált.

Itt fekszem én… s légy csókol
lábon, kiszívja a vért belőlem.
Szunnyadnak már a selyembe
öltözött, erőtlen férgek.

S én téged látlak mindenhol
Eiréném…

Szelet vagy a felhőből,
mi szemében csillan zömök
őrzőmnek, s csak vágyom…

Csak vágyom, hogy éjjelen
melléd költözzek, de dohos
szagok ölelnek,

kénytelen keserű itt lélegezni…

Zavartan kérdezem. Mi tiltja,
hogy bordáim zúzzam
s gyötrőn tuszkoljam
testem át betonnak szemén?

Szétszedve magam részekre,
összeraknál-e kedvesem?
Befoltoznád sebeim, ha
én hozzád ölném mindenem?

Vagy keressem szerény sugarát
napoknak idelent?

Csak rád gondolok szerelmem!

Besetétedett immár…
annyit sem látok, hogy
őrizzem pillád emlékét.
Elnyomja a bűz, hogy
valaha szitálta illatod
a békét.

Fehér Dávid
2009. március

2009. augusztus 6., csütörtök

Kárhozat…


Elkárhoztak már fejemből
a hazug tavaszok illatai…
hiába zúgnak zajtalan kereplők,
falai fogják harangok szavait.

Nem bűzlik már a hóvirág
s nem lopnak örömet
leszakított orgonák fájó
szívű anyák keservére.

Oh, pedig de kéne…

Ha végre reggel szuszogó
zümmögésre ébredne a
hajnal setétje.
De nem termel már a jóság
méhe.

Csak kárhozón kong üres
feje a világnak s nem
pattogzik ága a gyümölcsfáknak.

Éhen maradnak a seregélyek…

Dühösen színezik majd barnásra
a kéket s akkoron megrohad
halotti beszédtek’.

Betonba öntik a tudást
s nem marad más,
csak az akác,
csak az akác…

Arra másznak fel majd
pityergő nyarak
s a következő tavasznak is
csak a kárhozat marad.


Megjegyzés: Fehér Dávid,2009. április 2.

Bárszagú kéjtükrök…

Lepárolt tekintetek
tűzik fényük fáradó
szemeimet támadva.

Mondd!

Feláldoz szerintetek,
ha bűzlik forró kéjük átható
szereinek bárszaga?

Érdemes itt csókkal
ölni fagyott szíveket,
kik rég puszta leletek?

Mondd!

Béremelik’ tolvaj
kölnik hagyott rímeket,
kik még kurva tetemek?

Itt holtak a székek is…
a pincér kosztért gyilkol,
mit lidércek tesznek oda.

Mondd! Miért

kínoznak a szépek is,
a kimért borért itthon,
hisz kivénhedt szer a csoda.

Angyaloknak
zord szívén nyert szervvacsora.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. augusztus 5.

2009. augusztus 5., szerda

Nem én írok…


Titkára vagyok én
annak, kinek szavait
továbbítom s ritkára
áztatott falait mosom helyette
e borús világnak.

Magam egy sort sem írtam…
Te voltál, ki vezérelte kezem,
hogy cincér formájú
életem vívjam
békeéhesen zabálva
harc-Vájuból’.

Te voltál, ki tintával
töltötted gyötört toll
tetemét s mögötted
grafitos volt a felkelő
feledés, melynek hamar
átveszi szerepét
a zord hamu.

Nem én írok…

s nem én áldom érintéssel
papír tetejét, belé vésve így
karcolat pofáját a múltnak.
Csuklóm nem érettem
szorítja hulla létét
tinta foltba hulltnak.

Miattad zsibbad kezem
elektronok hadától… s
magad trónja nekem
nem pózol rettegett
tanyádról.
Csak végeimet emelem
halottaiból, hogy betűfesték
színezze fényesre az
ágát s naptól szerezze
mattos árnyát az elkergetett
gondolatnak.

Nem én írok s többé már
sosem teszem… hagylak,
hogy bontakozz magad…
ostoba kegyelem.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. január 15.

Fanyar himnusz…

Isten éld meg a magyart!
S adj szívet keblébe,
hogy a büszkén szavalt
múltat ne temessék be.
Láncok halk rozsdafénye
ne tompítson kardokat,
új tavaszok emlékét ne
eméssze kárhozat.

Isten öld meg a magyart,
Hogy dicsőn feltámadjék,
S ne kongassák fülét hadart
Szavak mocskos vigaszként!
Zakatoló mellel üvöltse:
˝Miénk vagy szabadság˝
Csak ne nézzen tükörbe
Eme romlott magyarság.

Isten áldd meg a magyart,
Hogy tudja, szép az élet!
Felejthesse el a Don-kanyart
S az ott lenyelt vereséget.
Csókot adj homlokára
S ne jutasd eszébe,
Hogy csak az akácfa
Virágzik a kertjében.

Várd meg Isten a magyart!
S adj a szegénynek álmot,
Felhőkből a könnyet kapard
S áraszd el a világot,
Rettegjen a zsírtól száraz!
Árpádnak magja feltámadott,
S nyilai dühösen utat vágnak,
Hol eddig elvárták az alázatot.

Régen lázálom, most kőhalom,
Egyszer még szerette volna,
Hogy csillogó kardot föltartson,
De mára kegyelem szolga.
Isten ébreszd fel a magyart!
Álom ez csak… az én vigaszom
Hazám, hazám… valaha
szép vár volt, most ő a rom.

Megjegyzés: 2009. április 28.

Fűszavak...

Odaadtam én mindenem…
s könyököm elengedte levét
a kietlen mezők fűszavának.

Ottmaradtam félidegen
s öröklött elegancia szemét
tűzték ékként kopjafákra.

Itt lebeg még… köd ölelte
mellét fagyott faragásnak.
Ott, s akkor megrekedtem.

Kik feledték bőr kötetbe
zárt betűket, tavat ástak.
Mélyet, amilyet én kerestem.

Belefér minden könnye anyámnak.
Én… én cseppenként menteném
ha örömet adnak helyettem.

Odaadtam én mindenem…
nincs már nekem semmi másom,
gyöngyöt kérnek szívtelen

szelek, de nem találom.

Nem feszítem már kagylók
száját s alusznak köröttem
a szirének hajai.

Többé nem csapdosom megácsolt
zongoráját sóhajtozó Isteneknek,
nem érdekelnek

Delonaran szavai.

Megjegyzés: 2009. március 9.