Borostyánt zord szele pengeti
és lamellázza babér a torkom,
mellem kékre kongaként veri,
fogyott bennszülött szívét hordom.
Szabadulna már hasadékon
ki az ocsmány világba,
de rúg elébb még tört, vékony
tündeországba fénylő imája.
Veri ajtaját hazájának,
mit zöld fátyolhártya melegít,
de kint faragott arcok várnak
s nem hallva karóra helyezik.
Szürke bőrű félelemmel hálnak…,
majd lágyékának gyümölcséből
kántálva szentelt vizet várnak,
torz tetszhalott kémcsövétől.
Lakkozott tekintet kétséget
csepegtet verve holt tetemre,
s még harmonikán játszó élet
kéri, a szürkét rózsásra fesse.
Fent kecsesség vágja mellem
s ottszülött’ szívem menekül,
tintába hull, de felemelnem
nincs elég erőm egyedül.
Tusban fekve vergődik teste
s én sózott szemmel bámulom,
véna végtaggal vért keresve
arra járókat figyel, hányukon
látszik, hogy irigyel.
- Halnál e sivár világom
vagy cipelnéd még a közönyt?
- Mennék, ez az én álmom,
de várj amott valaki köszönt…
Azúr szín ruhában közelít
s kisleány a szívembe markol.
Gyűri belém cafatjait,
mi halálnak tusában harcolt.
Fehér Dávid
2009. február 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése