2010. január 26., kedd

Vak maradok…


Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak vagyok,
szemembe hang
költözött.

Ropog a hó alattam,
szél most az iránytű.
Ne lépj ide, hisz
kettétörök… - könyörög
halkan a fű -.

Szememet bezárta
a csillámló levegő…
Dörömböl, üti, vágja,
mint az utcára zárt
szerető.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én hang vagyok,
szemembe vakság
költözött.

Amott dűne próbál
elfedni fagyott tetemet,
miután kivégezték
feljebbvalók, mert
szeretett.

Rendezett fasorból
teremtek a keresztek,
melyre az van írva:
itt nyugszik gyermeked,
az eretnek.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak maradok,
mert hazámba kórság
költözött.

Fehér Dávid, 2010. január 25.

2010. január 22., péntek

Kristálykönnyet…

Elbújok messze…
hol kristálykönny a
fizetség.

Kezem ott teszem
keresztbe s várom,
hogy kisírja az ég.

Olyan helyre megyek,
mi talán…
nem is létezik.

S még kérdezi minek?!
miért… mennyivel
jobb ez itt?!

Nincs jókedv,
és bánat nem lehet…
csak hazudott,
szürkés szeretet.

Mosolyt is csak
kivertet lát…,
mit fájdalom tett
oda.

Őszinte tánc csak
pénzért van és
csoda az igaz szó.

Na gyere te Picasso!
fess nekem új
világot, de kérlek,
most ne a valóságot!

És foltozz néha
szegénynek kisírt
gyémántgazdagságot.

Fehér Dávid, 2010. január 22.

2010. január 5., kedd

Akácos ölelés…

Hittem másnak
bukott csodákat…
Hitem bágyadt,
múló fonál mag.

Éden karolt,
ha foglya voltam…
Oh! Miért nem vagyok
hazug vadonban?!

Álomlepedő alatt…
Ott… ott emlékszem
boldogság szaladt
mindenki szemében.

De kisarjadt a rút…
S nem tartok többé
vágyott gyapjút…,
azt tönkreszőtték!

A csodák csókja
ajkamon csak töredék
s az illúziót bontja
az akácos ölelés.

Fehér Dávid, 2010. január 5.