Tovatűnt…

Végül ráncos elmével,

fáradtan ülünk

önmagunkban…

Pilláink mind

nehezebbek,

s szűkszavúan

meredünk

sózott orcánk

mögül…

S te sem tudod

mit látsz a falakban…

Komoran vonaglik

az óra körös-körül

s nem értjük hova

tűnt a tisztesség.

Reszketve várjuk

milyen alakban

nyújtja kezét s

miként csilingeli

fülünkbe,

„tessék,

tovaszállt a

mosolygó

emberség…”

Fehér Dávid, 2013-01-27

Halvány árnyak…

Lassan ölelik egymást

a jóság pillái…

Tengervizet engednek

az óvott gömbök,

s arcunk talajára

halvány árnyakat

szárít a talán…

Ördög fordult felénk

s hazám,

…te csókot

adtál homlokára…

Orcád homokjára

taposott e világ,

s én nem tudtam

felemelni a hitvány

rönköket…

Árnyainkban vacog

a hiány s a hajnal

közelsége kiránt

a majdnem felölelt

boldogságból…

Fehér Dávid, 2013-01-19

Szomjazó világok…

Kietlen világba szédültem

mint érben forgó falevél.

Új hazák gömbjeit félem,

s megrekedtem ott…

… hisz oly sötét mindben a tér.

Te tudtad csupán, hogy kell

lopott fénnyel éltetni a

a kimúlót, de ne félj...

mert sosem lesz egy gömb

sem enyém…

Itt rekedtem… itt, hol

a gazdagság a remény

s olcsók vére csordogál

fattyak szívének

peremén…

S te tönkre tetted mindazt,

mi engem talán valaha

félt…

…elvetted a kardot,

s elvetted a fényt.

Vakon heverve tompa

kézzel könyörögjük

az új Napokat,

de a felismerés

többé nem halogat…

S egyre sivárabb az út,

több a fertő, s mind több

a romlás és egyre

csak szomjazunk,

míg összerogyván

ránk találnak

a csillagok.

Felettünk köröznek

kopasznyakú, fekete tollú,

csőrös angyalok,

s mert te hontalan

lettél hazám, miattad

én is az vagyok…

Fehér Dávid, 2013-01-03