2016. június 7., kedd

Mindennek közepén...


Te ott az ablaknál!
Mondd! Te sem látsz?
Mi végre lett orcád
ily közöny ette
faragás?

Oly rég vagyok már itt...
szavam azóta hangtalan.
Olykor mély sóhaj ámít,
belém lehellve a műarany
szülte patinás
ragyogást.

S egyre csak pislogom...

Bokám faarcok harapják,
szálkákat csókolva belém.
S orkán fújta mocskok
fagytak kéklő ablakom
jegén.

Te sem látsz be rajta.

Arcod szálkás, mint
minden más e földön.
Pedig harcol érted a
szárnyát vesztett
apró istenség
örökkön.

Te ott az ablaknál!
Mondd! Te sem hallasz?
Némaságba zuhanatam
önmagam középen
s nyelvem haraptam.

Hiába ordítok idebenn
s hiába pislogom...

Kívülről nem tisztulok
s ti nem láttok be
az ablakon.

Fehér Dávid
2016 Júniusa