2013. március 22., péntek

Magányba hulltak…





Fáradt tündék ültek
ezernyi karjára
és lassú széltől hintázva
álomra szenderültek…

S megint egyedül maradt
a fűz…

Vadakat űz felé az éj
kik rémülettől tág szemében
nem csillan már a mély,
értelem…

S mily szomorú szegény,
hisz újra hullatni kénytelen
a szendergő reményt…

Hiányzik majd a végtelen,
- mindent felemésztő -
ürességben,
hol nem pihen vállán
a védtelen jóság.

Hol vakká válik s bár
nem fojtja korlát,
mégis érdemtelen
nem feledni…

Apránként felemészti
a sötét… őt, kit bántott
seregnyi világ.
Kit bántott a szél,
bántott a szellő…
bántotta a fény s elhagyta
az erdő.
Bántottak a gyermekek,
bántották az éjszakák
s én is bántottam,
veletek.

S magamra haragszom
igazán! Én, kit gyarlón
kirekesztettetek,
s tündekoronámat
feláldozva, - eretnek
szeleknek haragjától -
a semmi közepén
egymagam
reszketek…

Fehér Dávid, 2013-03-22

2013. március 10., vasárnap

Villódzón vigyáznak…



Villódzó fényeket adtál
világom mezsgyekövén
heverészve…
Pipacsszín mosollyal
ébredtek a mezők,

s én feledésbe merülök
faarcok ette szürkeség
mögött…

Ajkad csillogását
rügyezik a fák s
tekinteted ravaszsága
örökkön látható helyre
költözött.

S nem félem már magam,
tisztul e föld is,
hisz vöröses társaid
óvnak a szürkeség
mögött is.

Fehér Dávid, 2013-02-03