Poros hangszórók
recsegik féltékenyen
táncát a képlékeny
jövőknek,
Hol konok falóból
simítják ki gyermekek
az öröklött vattacukrot
s szövődnek így
hazug ízek.
Mára csak hamukincsek
söprődnek csöpp kezek
tudattalan ragadó
öleléséből.
S a szeretett szemetet
felemésztik öreg
ifjak rézrózsás
gombhegyek mélyéről…
Temetése van ma
a dicsőséges múlt
szirmainak.
S feledést mar idős
Jézusok takarítatlan
sziklasírjaiba a
kiöklendett ’ virágmézek
allergén jósága.
Hát hajíts még rojtvilágot
szemfedőm előhímzett
bojtjára sós tekintet.
Emlékszem… nemrég
még féltő kezed úgy
legyintett, mintha csak
aludni térne bús fejem
keringett imája.
De mára nem ölel más
csak kekec akácnak
bolond ága,
te bolond napok
őrült királya.
Fehér Dávid
2009-04-24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése