2010. október 10., vasárnap

Tivornyázó sémák…



Rám omlottak a betűk…
a sémák haláltáncukat
járják agyamban.

Ocsmány tivornyától
kusza most minden
gondolat…

…pedig csak haragban
szóló etűdtől romlik
bennem a tiszta
attitűd… s ettől
én lidérceket látok.

Porhanyós bálványok
gyújtanak csendben
tüzet a lármázó
tömegben.

Az a világ kiégett
egyszer… és amit
új arcodban temetsz
el, csak a szikes
valóság.

Tivornyáznak a
sémák s én nem
találok vissza
hozzád.

Fehér Dávid, 2010. október 10.

2010. augusztus 27., péntek

Cserélt világ...



Fel-felissza
tenyeremből
az életet az epés
eszmélet…

Kevés a lényeg,
ha feléltek
a szépek.

Fénynek véltek
az elvérzett népek
s bár lassan, de
kiértek.

Fele már csak
vonala a létnek,
de mit reméltek…

…ti, kik valót
képre cseréltek?

Hisz elfolyik
a festék s mögötte
csak a temérdek
szövet.

Mit rózsának
szerettél, pusztán
cérnaköteg.

Exodust kértek,
mert a valóságtól
féltek…

De mondd! Megéri,
ha semmivé leszel?

Fehér Dávid, 2010. augusztus 25.

2010. augusztus 13., péntek

Együvé vált íriszünk…



Tűvé dermedtek
pilláid a keserű
szók hidegétől.

Árnyat rajzoltak
a szürke fellegekbe
ott, hol nemrég hőt

áhított a kopasz
szív.

Vívj
játékot a széllel,

várd, míg nem kérlel
s az utolsó csókgombot
szemedre kérd el!

Figyeld miként lesz
majd együvé íriszünk
a színszegény

reménnyel.

Fehér Dávid, 2010. augusztus 13.

2010. augusztus 11., szerda

Collato Pede…

Fátylat sző arcomra
a bódult pusztulás,
mit feketére fest
a méreg.

Mosolyt azt…
...csalj bele kérlek,
nem szeretném,
hogy sírni láss…

Adok hozzá rózsás
cérnát… és fogaknak
fehéret, de kérlek
csald meg a halált,
s kedvesen nézz
rám, hogy
ne féljek.

Úgy kérlek hóhéra
a létnek: gyors légy
és szemérmes!
Végezz velem
rögvest, mert
nemrég embernek
néztek.

Fehér Dávid, 2010. augusztus 7.

2010. június 9., szerda

Anyagok közt utazó...



Fény vagy csupán,
anyagok közt utazó…
A föld után az űr
az éter,

s mit eddig éltél,
csak fakó falú
mulató.

Nem ily bután nézel
majd a napba,
hazád lesz melege…
s nem lesz szükséged
falatra,

kitárul e kelepce.

Mondd! Szeretsz-e
langyos kövön fekve
azon tűnődni,
hogy keresd-e utad?

Megtalál ő ne félj!

Csak várd, míg
elhagyja tested
a tudat.

S ha e földet itt hagyod,
társaidra leltél…
a fény az alagút végén:

az lesz a te csillagod.

Fehér Dávid, 2010. június 4.

2010. május 18., kedd

Szürkület…



Figyelted már
a fák énekét?
Ahogy lassan
elhozzák az
éj egét?

Szürkét vet
a hold, piszkos-
fehér papírra…

Nyitja az estét.

Árnyékot hord
ébenszín ceruzával
egy el-eltűnő
lepke, s zenét
szól alá a lomb.

Színét kereste,
de hiába bont
szárnyat… -nem
kímél az éj-,

feketére ette
liládat.

Monokróm világot
fest Szeléné
s kecsesen egy
szilánkról
feléd lép.

Suttog a holdfény:

Figyelted már
a fák énekét?
- Madárdallal
mondanak szép
mesét. -

Fehér Dávid, 2010. május.12

2010. március 31., szerda

Rosszul élt illúzió…



Nem… ez nem lehet
való… Szemembe
roppan a borús
felhők alatt elhaló
virág.

Ki lát, ha fáj? Ki hall,
ha kiált a pőre nőre
akadt okádva zihált
gyönyör?

Olcsó Aphroditéktől
taposott dohányszagú
pipacsmező…
Szőnyeged az, te blőd
jelzőktől ittas szerető!

Nem… ez nem lehet
való… Szürke eget
áthidaló pillámon
vonaglanak koszos
szárnyú pillangók…

Lassan belevesznek
a rút fehér égbe…

Ők lesznek a fertő…
akkor én miért ne?
Belém látva végre:
csak az enyészet
henyélne…

Nem… ez nem lehet
való… Kérlek,
mondd, hogy ez csak
rosszul megélt múló
illúzió.

Fehér Dávid, 2010. március 25.

2010. március 16., kedd

Leértékelt tudat…

Karomba rút eszmélet
fűzi rothadóan magát!
Halomba hulltak a szépek…,
holtan keresik tovább
a lét aranyát…

Csökött tekintetével
űz bogáncscsokorért
a tudat… korlát az
érzék…

és a suta mutat
arany középutat.

Balra húz lépte s így
kiált helyes irányt?
Nem veszitek észre
a zsivány világ által
okozott hiányt?

Magam is akartam
porát járni a középnek,
de elém tette nyálát a
közérdek.

Elcsúsztam a szivárványon…

Körétek hintem kiáltványom:
Akciós a kilós álom!
(most csak kétszer annyi,
mint a régi áron…)

Megjegyzés: 2010. március 11.

2010. február 19., péntek

Tarkón lőtt Fortuna…

Kétszer tépett leveléből
a szerencsegyalázat…
- Lóherémből fosztogatott
s nem hagyott mást
csak szakadt szárat. -

Kaphatnék érte szépet,
könnyűt és muzsikáltat,
de nem lesz szerencséje
az ilyen…- magamfajtának -.

Marad a magyarnak a
kényszerű gyalázat…
S én sem kapok mást…
csak zárt faágyat.

Eggyé válik velem
az ihletett magyarázat,
s énekem sem szól
majd másnak…
Csak neked…
tarkón lőtt Fortunának.

Fehér Dávid, 2010. február 12.

2010. január 26., kedd

Vak maradok…


Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak vagyok,
szemembe hang
költözött.

Ropog a hó alattam,
szél most az iránytű.
Ne lépj ide, hisz
kettétörök… - könyörög
halkan a fű -.

Szememet bezárta
a csillámló levegő…
Dörömböl, üti, vágja,
mint az utcára zárt
szerető.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én hang vagyok,
szemembe vakság
költözött.

Amott dűne próbál
elfedni fagyott tetemet,
miután kivégezték
feljebbvalók, mert
szeretett.

Rendezett fasorból
teremtek a keresztek,
melyre az van írva:
itt nyugszik gyermeked,
az eretnek.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak maradok,
mert hazámba kórság
költözött.

Fehér Dávid, 2010. január 25.

2010. január 22., péntek

Kristálykönnyet…

Elbújok messze…
hol kristálykönny a
fizetség.

Kezem ott teszem
keresztbe s várom,
hogy kisírja az ég.

Olyan helyre megyek,
mi talán…
nem is létezik.

S még kérdezi minek?!
miért… mennyivel
jobb ez itt?!

Nincs jókedv,
és bánat nem lehet…
csak hazudott,
szürkés szeretet.

Mosolyt is csak
kivertet lát…,
mit fájdalom tett
oda.

Őszinte tánc csak
pénzért van és
csoda az igaz szó.

Na gyere te Picasso!
fess nekem új
világot, de kérlek,
most ne a valóságot!

És foltozz néha
szegénynek kisírt
gyémántgazdagságot.

Fehér Dávid, 2010. január 22.

2010. január 5., kedd

Akácos ölelés…

Hittem másnak
bukott csodákat…
Hitem bágyadt,
múló fonál mag.

Éden karolt,
ha foglya voltam…
Oh! Miért nem vagyok
hazug vadonban?!

Álomlepedő alatt…
Ott… ott emlékszem
boldogság szaladt
mindenki szemében.

De kisarjadt a rút…
S nem tartok többé
vágyott gyapjút…,
azt tönkreszőtték!

A csodák csókja
ajkamon csak töredék
s az illúziót bontja
az akácos ölelés.

Fehér Dávid, 2010. január 5.