Korcs egészben...

Fóbiáktól bódult szemekkel
bámulunk az akasztófák mezejére,
s lassan minden felelettel
közelebb a remegésetek vége...

S magam is szenvedek a zord fagyoktól...

Magzatként heverve szorítom azt,
mit már oly rég feléltem
s nem láthatok többé mást,
csak amit valaha reméltem.

S nem kacag már reám az
ostoba erény sem...

Talán mert rögeszméket csodáltam,
akárcsak ti, vétlen függelékei
e világnak s magam is csak
jegyzet vagyok... ki már
sosem kiálthat...

Talán nem hallok többé zenét
sem... csak reszketésetek
zúg majd fülembe s a sikolyok,
mit sosem kértem! Mit fattyak
dúdolnak túl rég óta,
nagyon mélyen.

Azt hittem alább hagy,
azt hittem elhalkul majd
a mesékben, de egyre csak
zúg, s kitölti egészem...

Hát maradok magzat, maradok
étlen. maradok senki
e korcs egészben.

Fehér Dávid, 2013-04-23

Azt öleld meg!

Akkor nehéz lépni igazán,

ha a szürkeség mögé indulunk…

s ott keressük azt, mi talán

nem is a mi utunk.

De égi szóktól kénytelen,

erőtlen léptekkel fölénk

hajolnak tréfás angyalok

s remegő lábbal mostohák

talaján eltévedve…

… én ott vagyok.

Akácot adtak csupán kötélnek

a bennem tivornyázó,

tépett szárnyú remények.

Kérlek te az elsőt ne ekképp

lépd meg!

Ne keresd azokat,

kik még sosem voltunk!

Ne csak azt keresd ki
tétován remeg magában,
hisz felemészt korcs

mivoltunk.

Mélyre nézz és lásd

az alkonyt… lásd a

fuldokló csodákat!

Lásd a vöröset s lásd

a kéket, lásd mit

a faarcok nem látnak.

S ott is ott leszek, csak

győzz majd megismerni!

Adj erőt a széphez

s száraz ajkamhoz

boldogságot emelj, kérlek!

Csak egy kortyot adj,

aprót a szegénynek!

Nem többet, csak ha rám

találtál, tudjak szólni néked!

Csak találj meg ott, hogy

tovább ne féljek!

Tudod… ott… igazán

középen!

Nézz a szemembe mélyen

s lesd meg a rejtett egészem!

Ekkor láthatsz meg csak

igazán… s ha elhessegetted

a felettem keringő vadakat

- kit a mocsok égisze alatt -

örökkön követnek,

kit ott találsz majd,

kérlek azt öleld meg!

Fehér Dávid, 2013-04-20

Zárt zuhanás…

Egyazon sémára

zuhanunk mind…

Csupán az okok

nem testvérek többé.

Felhagyunk a széppel,

majd téves erények

válnak börtönökké.

Kalitkába zárva tépi

arcunk a hőn áhított

öröklét, mint szárnyaszegett

- kínt csicsergő – angyalok, úgy

zarándokolunk egyre lentebb,

s apránként a szürkeség válik

zöldözönné’.

Saját csodáinkba fulladunk

s közben szépszomj’ nevet

ki minket, hisz keringet

az örömmé lett „talán”

és „szerinted”.

Fájón csapódunk önmagunk

rácsainak minden jónak

hitt pillanat után, de végül

leérkezünk s a szépség

szelétől könnyes arccal

veszteglünk magunkban

tovább,

mérhetetlenül bután.

Fehér Dávid, 2013-04-14

Tétova tündöklés…

Távolságot szül körénk

a tétova tündöklés,

ürességet.

Amorf univerzumokat

kerget köröttünk a szél,

amolyan, tünetlétet’.

Ismét nem láttalak meg

a fényhomályban.

Fel-felvillant kérdő

mosollyal Eiréném

de mint korábban,

elvakított ismét

a tétova tündöklés.

Fehér Dávid, 2013-04-09