annak, kinek szavait
továbbítom s ritkára
áztatott falait mosom helyette
e borús világnak.
Magam egy sort sem írtam…
Te voltál, ki vezérelte kezem,
hogy cincér formájú
életem vívjam
békeéhesen zabálva
harc-Vájuból’.
Te voltál, ki tintával
töltötted gyötört toll
tetemét s mögötted
grafitos volt a felkelő
feledés, melynek hamar
átveszi szerepét
a zord hamu.
Nem én írok…
s nem én áldom érintéssel
papír tetejét, belé vésve így
karcolat pofáját a múltnak.
Csuklóm nem érettem
szorítja hulla létét
tinta foltba hulltnak.
Miattad zsibbad kezem
elektronok hadától… s
magad trónja nekem
nem pózol rettegett
tanyádról.
Csak végeimet emelem
halottaiból, hogy betűfesték
színezze fényesre az
ágát s naptól szerezze
mattos árnyát az elkergetett
gondolatnak.
Nem én írok s többé már
sosem teszem… hagylak,
hogy bontakozz magad…
ostoba kegyelem.
Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. január 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése