Bordal…

Homályos emlék,
mikor sejtjeid a rút nedvet
még nem szerették.

S nem marta töményen
tested ivott bódulat,
szökevényen nem
emésztett a puszta, tóduló
tudat.

S ez nem volt még utad,
nem koptatta gyarlón
kavicsa talpad a zord
felhőknek s nem állítottak
falhoz agyonszárnyazott
hölgyek.

Nem nézték gyümölcslét
engedő tölgyek, hogy
vétket varrsz magadra
bőrnek.

Nem kívánt szédülni tested
emlékszem nem mindig akart
leesni eszmélés pereméről…
de már nem kiált vénülni
hajad s minden részecskéd
már nem… ez csak puszta emlék.

A székről már nem akar lezúgni
savanyú íze szájadnak
s nem könyörög többé az árnyaknak,
hogy öntözzék sózott jóval
minden szeletét a mának s holnap
majd ne kérjen torkod ismét
hármat, hisz az ittlét nem olyan,
mint hitték valaha elektronok.

Egykor hű barátod lassan
ellenséggé vált… látod
ez lesz, ha ördöggel hálsz.

Lincseltek gonoszul, kik
valaha tieid voltak s
gyötrelmessé tették a
napokat, hogy a kórnak
látszó bordal beszéd legyen,
halottnak.

S te feladtad magad…
a támolygó bíróságnak
kezébe eszközt adtál,
hogy február tizennyolcadik
napján minket élőket
nagybátyám, elhagyjál.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. február 19.