2013. február 21., csütörtök

Örökidegen...



Fémvirágot mart belém
szürkeségével az eszmélet.
Spirálvalóság bántotta
szerveim vérzik ki
azt a temérdek setétet,
mi elégette szívemben
azt a maradék szépet
is.

Most indul csak útnak
a szenny igazán!

S bár lassan csordogál
csupán, apránként
lebontja szellemem…

Sikoltom, és nem halljátok,
mert hangszálamat
ölte elébb a kegyetlen
tudás…

Feketére festett mindenem,
éjjé tette nappalom
s én azóta kergetem
idebenn a gonoszt, az
örökidegen éjjelnappalon.

Fehér Dávid, 2013-02-20

2013. február 16., szombat

Vászonmezőn…



Jéghidegen tépáznak
az üresség szelei…
Félidegenként’ áznak
tagjaim, hol keresi
elmém homályodban
ragyogásod rabjait.

Reszketve gubóztak
kopjafák elé ők,
kik reád nézve
csillognak csupán…

S üveges szemmel
szenvedik a bután,
semmivé festett
vásznakat…

Üres szövés nélküled
e sík valóság s nem
tudok többé vívni sem…

Áthaladt felettem
félszáraz ecsetjével
a jóság s így festette
íriszem,

de mire elért volna
hozzád, nem maradtak
a szálakon színek,
mi vissza pacsmagolta
volna orcád…

Fehér Dávid, 2013-02-16

2013. február 9., szombat

Nem kiálthat…



Kit láncok sosem érnek,
nem kiálthat valót,
a hajnal is érette ébred,
mégsem láthatja a jót…

De engem vakít rozsdafénye
az ölelő setétnek s vétek
volna nem szeretni
reményed,

te testem karcoló
rabság.

Hát emeld fejed ember
s vedd fel alakját
a halandók által
boldoggá avanzsált
képzeteknek.

Légy eretnek s haladj át
gyötrelmén a világnak,

de vigyázz, mert kit
igaz láncok érnek,

…többé már nem kiálthat!

Fehér Dávid, 2013-02-07