Csak ne hitessétek el
velem, hogy több
vagyok, mint amit
érek! Kérlek,
feledtessétek a ketrecbe
zárt múltat zsibbadó
agyammal.
Félek…, nem kapok
soha csokorba zárt
szépet összecsukott
csöppmarokból.
Még egy szál ízlelés…
az kellene, ha már
elveszett az emlékek
minden, egykor csodás
szelete.
De a tudat már
kifolyt a sikoltó
szájakon s vissza
az sosem tér!
Csak a rám tapasztott
vállapon marad meg
az áhított csillagok
cérnafénye.
De mi végre nem marja
szét testünket az
illetéktelen dicséret?
Nem kértem soha
felesleges csókokat,
hát maradok itt,
s leülök a világ
mezsgyekövére, hol
bólogat az igaz szó.
Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. október.28.
