Magányos erkölcs…

Csillogó utcát sír az ég,
békaszerenádra
táncol az éjjel…
Tücsök kíséri a rég
elfeledett szemérmet.

Szomorú erkölcs kér
butító savakat,
koszos pohárba
sárga szert tölt…,
Bús tekintetét hordja
az óra, miközben
hányna a szennytől.

Idegen világtól rémült
pillantását rothadó restiben
festi be. Szíve szakad,
mert nem tudja, hogy
társát - a szemérmet -
érdemes keresni-e?!

Fehér Dávid, 2010. április 14.

Koronaékek'

Zavar a fára néző
avartekintet,
mire sekélyes levél
csak megvetőn legyintett.

Bánt, hogy széltől
ittasult tudattal, nem
látva a rothadók baját,
írják félőn egymás
hazug szavát.

Én vagyok itt…

… lent, hova orrod
sosem látott,
tündöklésből kitépett,
gyarló talaj lett világom.

Én, ki vissza nem
vágyom közétek,
emlékszem… fényárban
úsztam, de hű társaim
söpredékek.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. szeptember 12.

Kemenceszó...

Halkan földre csorog az
eszmélet nedve,
s porrá válók fekszenek

felette…

Fehér padlók keresztje
eggyé áldja a
szerencsétlen emberség

fényeit…

Mondd! Ki egykoron dühös
és büszke fő volt,
most miért oly rút és szelíd?!

A nemrég szép szenvedély
most forró kövek
néma, folyvást nyöszörgő

koldusa lesz…

Hol a tudat sem keres,
ott alakulhat
csodává amit tönkre

tettél…

Vörös alagútba tol
mindnyájunkat az
egyre csak porhanyósabb

valóság…

… mert félve ugyan,
de mi alkotjuk e világ
mocskát.

Ásott arcú szabadság…

Őszbe lengett tündéktől
kért hajad… s halkan
ugyan, de falat
emeletek eléd a vadak.

S mint többen és
többen ültek keskenyedő
válladra a csürhékből
kiszakadtak,

apránként térdre rogytál…

Félelemmel ásták
homlokodba a fel-felsejlő
setétet, s árokkal
telt orcádba a kórság’
beégett.

Keserűség lopta be
magát a szürkére halt
pilláid mögé…

Az élet korcs kuvikosait
őrré bérelték el-elszunnyadó
szívedre…

Ébredj! Ne légy gyenge!

Te csúf, te csalfa,
miért szenvedsz te…

…te álnok sokszínűség?!

Egykor az élet voltál,
de mára kihűltél…

Fehér Dávid, 2011. augusztus 8.

Más apától…

Fénybe csomagolt a Nap,
pókként szőtte hálóját reám.
Tegnapok ösvényén haladt
talpamat harapták trehány
nyomok.

Vörössé karcolták hátamat
a drótok, mikor vergődtem
ibolyán túli áradattól horkolt
falatként.

De nem engem evett tüzes
szemével.

Szalvétafény feledett kegyével
viaskodni engedett szemérmes
kertjében a világnak,
hol feszülve kiáltnak’
őrré avanzsált szivárványok.

Más apától van már a világ.

Emlékszem…
nem ide születtek tagjaim,
el mégsem adtam kezét
az árkon háttal állott
álom karmain vigadott
népnek.

Nem kérek már falatot…
csak Eiréném szép szemében
láthassam én… Ó a holnapot.

Maradok éhen, csak
ölelhessem remegő
száját kék reményben!
Legyen nékem rovarrágott
végem, ha addig békében
szuszognak a csillagok.

Fehér Dávid
2009. március 2.

Mámorban rekedtek…

Lassan fordulsz,
s álmosodni kezdek.
Sosem féltem,
pedig rémisztő
a sziluetted,

és az vagy te is…

Ébenszín tündökölsz
s nevetve hordod
kit e világ elenged.

Könnyű a dolgot,
hisz fehéres poraidon
csúszkálnak az
elesettek…

Fehér Dávid, 2011. május 27.

Fakófény-űzés…

Porhanyós fala
vagy az embernek.
A faragottak torkán
olcsó nedv csorog,

s a világ bele-
bele iszik időnként.

Tudom, szeretnek…
pedig vakolatod
már jócskán kopott,
s így is hiszik a
csodádat.

Poklot szédül
benned az ember,
ki korának mindenét
tudta.

Ki ismerte a rút
pofádat, mégis
csókot költött
köré…

Furcsa tőled a
bocsánat, hát kérlek
maradjon ez az
ördögé!

Fehér Dávid, 2011. május 17.