2018. május 4., péntek

Üveggolyók

Megállsz megint, sóhajtva fújsz
mérgeket a kora esti ködbe.
Lépni fáj, hát nem teszed.
Csak bámulod a holnapot örökre.

Üveggolyók csillannak szerteszét
miket köréd rendez lelked súlya,
mindegyikben rejlik egy emlék
...olyané, kinek sosem volt múltja.

Ki elvesztette azt is mi sosem volt,
kinek mindene a hibátlan semmi.
Nem tudja már mit jelent az egység,
elkezdi hát őket zsebébe szedni.

Faarcok lézengnek előtted,
sárguló szemekkel néznek reád,
mert zsebed egyre csak tömöttebb
és te még érezni tudsz legalább...

Indulnod kell - magad is tudod...
Hisz szeretni itt már nem lehet.
Igaz, itt gyötrelem jutott...
de csodákat lel másutt a szemed.

Megállsz megint, sóhajtva fújsz
mérgeket az éjszakai ködbe.
Lépni fáj, hát állsz még picit
...egykori önmagad foszlányait kiköhögve.

2018 Márciusa

Tükör

S te állsz a tükör előtt...
Lábaidnál csak ajkaid remegőbbek.
Sziluetted halovány a szürkülettől
s lassuló pilláidon játszanak a könnyek.

Azt hitted még felismered őt...
ki tenyerét szorosan a tiédhez rakja,
tekinteted egyszerre sugall erőt
s mégis megtört benne önmagad alakja.

Mögötted fúriák kacagnak...
lelkedbe a háborúk színeit festve,
de benned már nincs nyoma haragnak,
a sok apró csalódás felemésztette.

S te csak állsz a tükör előtt...
mit félelmeid már-már összetörtek.
Engem bámulsz kit megölt,
hogy nem látom többé a sziluetted.

2018 Február

Be(nn)szélgetések

Szia, emlékszel még?
A minap beszéltünk...ÉN sétáltam veled.
Egészen hazáig kísértem szavaid,
míg elmeseltél mindent, mitől
szíved már olyrég nem nevet.

Hajnal volt és - amolyan csillogósan - hideg.
Én emlékszem, kacsaringózva nemsiettél' oda,
hol egykoron oly fontos volt neked.
Szomorún' karcolták magad előtt utad a kövek
s te csak analóg sétálva ismételted:
cserbenhagyott önnön hited.

Alig-alig tűnt fel, hogy most is
ott vagyok neked...

Emlékszel? Mesélted, hogy miért sétálsz
egymagad megint és mitől lógatod épp a fejed.
Én pedig közben azon tűnődtem:
hol lehet az otthonod és vajon...
meddig tarthatok én is veled?

Különös hajnal volt az... szikrázott fényed
a fagyott ködben, és ki-kialudtak mögöttünk
a hajlongó kandeláberek - folyvást halkuló
narancsszínt köhögtek.

Felelj kérlek! Igaz, mit rólad mesélnek?
Tudod! Mit magad is mondtál:
hogy a hajnalok csendjét te voltál ki elzenélted?

Szia, emlékszel még?
ÉN sétaltam azon a hajnalon veled!
Mikor meredten néztél
önmagammal te is farkasszemet.
S csak mentünk és mentünk
- mint aki többé soha nem szeret...
Te bennem s én benned kacskaringóztunk
mialatt - régóta fájó szigorral -
néztük magammal együtt a szemed.

2018 Január

#hajnalihangulat18128

2018. január 12., péntek

Kéjköves seország’





Félelem áztatta,
pornyálas szürkeség
mosódik köröttem,
elfolyó olajfestmény
arcát mutatja a lakótelep.

Kéretlen bárfattyak’
okádnak hű legény
módjára a tükörben,
okafogyott a nagy rejtvény:
miként lettek életek a terek?

Megvetéssel köszönt
mindünket az egység,
mit kérdések s a bűntudat
öntött össze.
 - Felejtésköntöst’ viselő -
frontinolt’ szeressélt
kiáltanak belé a műurak,
mielőtt körbe-körbe...

Fehérmàjú cafkák duzzasztják
remegő lelkű ifjak máját
kik - zavartan köhögve -
az álmvesztett lelkek virágján
taposnak,
...talán már örökre.

Kéjköves seország’ ez a hely is.

Nevezhetnénk úgy is, hazánk
vagy hazudjuk csak otthonunknak?!
A bűbáj enyves mocskán
az angyalok már mind aludtak.

2017 December

Painting by Nicole GRAY

2017. augusztus 18., péntek

Éjjel énveled'...



Sétáltál-e már esőben... lassúban,
finomban és szeretőben?
Hol halkan csordogál válladon az
éjszaka moraja. Hol tenyeredbe csivitel a víz,
hol válladra fejét csak önnön lelked hajtja
foszlányokká vált imáid morzsolva?
Hallgattad-e már miként mesél neked bennsőd suttogása?
Mit írnak a cseppek remegő retinádra?
Érezted-e már, hogy a bánat simítja újból selyemmé pilládat?
Csillant már szemedbe az ég sírta macskakövek tökéletlensége?
Én emlékszem... olyankor úgy tűnik sosem lesz vége.
Csak botorkálsz az úton
csámpás megváltót játsszva a pocsolyákon...
mikor sem bort, sem vért nem mér beléd
már az álom.

2017. Márciusa

#hajnalihangulat170423

Hajnal...

S megint egyedül botorkálsz haza.
Unott s lassú, mégis festői a város.
Belédpirkad a hajnal hűvos sóhaja,
te éber, de minden más még álmos.

Madárfütty viaskodik a zajjal,
mi körül ölel minden árva percet,
s te fáradtan, karöltve magaddal
keresgéled azt az egyet.

Megint fel-felbukkan benned a haza,
csiviteléstől lassan minden világos.
Az éjjel egyre hajnallá hasad...
Bár kerek e világ, valamit mégis hiányolsz.

FD, 170423

Meg-megégünk...



Eleve csorba szót kiáltunk.
Gyengét és recéset.
Folyton folyvást sorba állunk
s azt énekeljük mi megéget.

Tudod... azt, mitől már
semmi sem tud fájni...
Mint érces hangú rigók
daloljuk, legyen az bármi.

S táncolunk rá...

Sorban állunk a vigadságért,
hosszú, viaszos sorokba
s csak táncolunk mint aki ráér
a boldogságért tolongva.

Pedig forró nap perzseli
a csodákat...

...Forró, akár csókjaink zsivalya
mit körmünkre égvén
belénk hint éjszakáink viasza.

S megégünk megint...

Csorba szókat kiáltunk a
a világba s mélyebb hangon
mint elébb, feltesszük újra
- s talán már nem hiába -
az éjjeli zenénk'.

Fehér Dávid,
2017 Júliusa

#Sandra_Silberzweig_painting