2013. április 23., kedd

Korcs egészben...

Fóbiáktól bódult szemekkel
bámulunk az akasztófák mezejére,
s lassan minden felelettel
közelebb a remegésetek vége...

S magam is szenvedek a zord fagyoktól...

Magzatként heverve szorítom azt,
mit már oly rég feléltem
s nem láthatok többé mást,
csak amit valaha reméltem.

S nem kacag már reám az
ostoba erény sem...

Talán mert rögeszméket csodáltam,
akárcsak ti, vétlen függelékei
e világnak s magam is csak
jegyzet vagyok... ki már
sosem kiálthat...

Talán nem hallok többé zenét
sem... csak reszketésetek
zúg majd fülembe s a sikolyok,
mit sosem kértem! Mit fattyak
dúdolnak túl rég óta,
nagyon mélyen.

Azt hittem alább hagy,
azt hittem elhalkul majd
a mesékben, de egyre csak
zúg, s kitölti egészem...

Hát maradok magzat, maradok
étlen. maradok senki
e korcs egészben.

Fehér Dávid, 2013-04-23

2013. április 20., szombat

Azt öleld meg!



Akkor nehéz lépni igazán,
ha a szürkeség mögé indulunk…
s ott keressük azt, mi talán
nem is a mi utunk.

De égi szóktól kénytelen,
erőtlen léptekkel fölénk
hajolnak tréfás angyalok
s remegő lábbal mostohák
talaján eltévedve…

… én ott vagyok.

Akácot adtak csupán kötélnek
a bennem tivornyázó,
tépett szárnyú remények.

Kérlek te az elsőt ne ekképp
lépd meg!

Ne keresd azokat,
kik még sosem voltunk!
Ne csak azt keresd ki
tétován remeg magában,
hisz felemészt korcs
mivoltunk.

Mélyre nézz és lásd
az alkonyt… lásd a
fuldokló csodákat!

Lásd a vöröset s lásd
a kéket, lásd mit
a faarcok nem látnak.

S ott is ott leszek, csak
győzz majd megismerni!
Adj erőt a széphez
s száraz ajkamhoz
boldogságot emelj, kérlek!

Csak egy kortyot adj,
aprót a szegénynek!
Nem többet, csak ha rám
találtál, tudjak szólni néked!

Csak találj meg ott, hogy
tovább ne féljek!
Tudod… ott… igazán
középen!

Nézz a szemembe mélyen
s lesd meg a rejtett egészem!
Ekkor láthatsz meg csak
igazán… s ha elhessegetted
a felettem keringő vadakat
- kit a mocsok égisze alatt -
örökkön követnek,
kit ott találsz majd,

kérlek azt öleld meg!

Fehér Dávid, 2013-04-20

2013. április 14., vasárnap

Zárt zuhanás…




Egyazon sémára
zuhanunk mind…
Csupán az okok
nem testvérek többé.
Felhagyunk a széppel,
majd téves erények
válnak börtönökké.

Kalitkába zárva tépi
arcunk a hőn áhított
öröklét, mint szárnyaszegett
- kínt csicsergő – angyalok, úgy
zarándokolunk egyre lentebb,
s apránként a szürkeség válik
zöldözönné’.

Saját csodáinkba fulladunk
s közben szépszomj’ nevet
ki minket, hisz keringet
az örömmé lett „talán”
és „szerinted”.

Fájón csapódunk önmagunk
rácsainak minden jónak
hitt pillanat után, de végül
leérkezünk s a szépség
szelétől könnyes arccal
veszteglünk magunkban
tovább,

mérhetetlenül bután.

Fehér Dávid, 2013-04-14

2013. április 9., kedd

Tétova tündöklés…



Távolságot szül körénk
a tétova tündöklés,
ürességet.

Amorf univerzumokat
kerget köröttünk a szél,
amolyan, tünetlétet’.

Ismét nem láttalak meg
a fényhomályban.

Fel-felvillant kérdő
mosollyal Eiréném
de mint korábban,
elvakított ismét

a tétova tündöklés.

Fehér Dávid, 2013-04-09

2013. március 22., péntek

Magányba hulltak…





Fáradt tündék ültek
ezernyi karjára
és lassú széltől hintázva
álomra szenderültek…

S megint egyedül maradt
a fűz…

Vadakat űz felé az éj
kik rémülettől tág szemében
nem csillan már a mély,
értelem…

S mily szomorú szegény,
hisz újra hullatni kénytelen
a szendergő reményt…

Hiányzik majd a végtelen,
- mindent felemésztő -
ürességben,
hol nem pihen vállán
a védtelen jóság.

Hol vakká válik s bár
nem fojtja korlát,
mégis érdemtelen
nem feledni…

Apránként felemészti
a sötét… őt, kit bántott
seregnyi világ.
Kit bántott a szél,
bántott a szellő…
bántotta a fény s elhagyta
az erdő.
Bántottak a gyermekek,
bántották az éjszakák
s én is bántottam,
veletek.

S magamra haragszom
igazán! Én, kit gyarlón
kirekesztettetek,
s tündekoronámat
feláldozva, - eretnek
szeleknek haragjától -
a semmi közepén
egymagam
reszketek…

Fehér Dávid, 2013-03-22

2013. március 10., vasárnap

Villódzón vigyáznak…



Villódzó fényeket adtál
világom mezsgyekövén
heverészve…
Pipacsszín mosollyal
ébredtek a mezők,

s én feledésbe merülök
faarcok ette szürkeség
mögött…

Ajkad csillogását
rügyezik a fák s
tekinteted ravaszsága
örökkön látható helyre
költözött.

S nem félem már magam,
tisztul e föld is,
hisz vöröses társaid
óvnak a szürkeség
mögött is.

Fehér Dávid, 2013-02-03

2013. február 21., csütörtök

Örökidegen...



Fémvirágot mart belém
szürkeségével az eszmélet.
Spirálvalóság bántotta
szerveim vérzik ki
azt a temérdek setétet,
mi elégette szívemben
azt a maradék szépet
is.

Most indul csak útnak
a szenny igazán!

S bár lassan csordogál
csupán, apránként
lebontja szellemem…

Sikoltom, és nem halljátok,
mert hangszálamat
ölte elébb a kegyetlen
tudás…

Feketére festett mindenem,
éjjé tette nappalom
s én azóta kergetem
idebenn a gonoszt, az
örökidegen éjjelnappalon.

Fehér Dávid, 2013-02-20

2013. február 16., szombat

Vászonmezőn…



Jéghidegen tépáznak
az üresség szelei…
Félidegenként’ áznak
tagjaim, hol keresi
elmém homályodban
ragyogásod rabjait.

Reszketve gubóztak
kopjafák elé ők,
kik reád nézve
csillognak csupán…

S üveges szemmel
szenvedik a bután,
semmivé festett
vásznakat…

Üres szövés nélküled
e sík valóság s nem
tudok többé vívni sem…

Áthaladt felettem
félszáraz ecsetjével
a jóság s így festette
íriszem,

de mire elért volna
hozzád, nem maradtak
a szálakon színek,
mi vissza pacsmagolta
volna orcád…

Fehér Dávid, 2013-02-16

2013. február 9., szombat

Nem kiálthat…



Kit láncok sosem érnek,
nem kiálthat valót,
a hajnal is érette ébred,
mégsem láthatja a jót…

De engem vakít rozsdafénye
az ölelő setétnek s vétek
volna nem szeretni
reményed,

te testem karcoló
rabság.

Hát emeld fejed ember
s vedd fel alakját
a halandók által
boldoggá avanzsált
képzeteknek.

Légy eretnek s haladj át
gyötrelmén a világnak,

de vigyázz, mert kit
igaz láncok érnek,

…többé már nem kiálthat!

Fehér Dávid, 2013-02-07

2013. január 27., vasárnap

Tovatűnt…




Végül ráncos elmével,
fáradtan ülünk
önmagunkban…

Pilláink mind
nehezebbek,
s szűkszavúan
meredünk
sózott orcánk
mögül…

S te sem tudod
mit látsz a falakban…

Komoran vonaglik
az óra körös-körül
s nem értjük hova
tűnt a tisztesség.

Reszketve várjuk
milyen alakban
nyújtja kezét s
miként csilingeli
fülünkbe,

„tessék,
tovaszállt a
mosolygó
emberség…”

Fehér Dávid, 2013-01-27

2013. január 19., szombat

Halvány árnyak…



Lassan ölelik egymást
a jóság pillái…

Tengervizet engednek
az óvott gömbök,
s arcunk talajára
halvány árnyakat
szárít a talán…

Ördög fordult felénk
s hazám,

…te csókot
adtál homlokára…

Orcád homokjára
taposott e világ,
s én nem tudtam
felemelni a hitvány
rönköket…

Árnyainkban vacog
a hiány s a hajnal
közelsége kiránt
a majdnem felölelt
boldogságból…

Fehér Dávid, 2013-01-19

2013. január 2., szerda

Szomjazó világok…



Kietlen világba szédültem
mint érben forgó falevél.
Új hazák gömbjeit félem,
s megrekedtem ott…

… hisz oly sötét mindben a tér.

Te tudtad csupán, hogy kell
lopott fénnyel éltetni a
a kimúlót, de ne félj...

mert sosem lesz egy gömb
sem enyém…

Itt rekedtem… itt, hol
a gazdagság a remény
s olcsók vére csordogál
fattyak szívének
peremén…

S te tönkre tetted mindazt,
mi engem talán valaha
félt…

…elvetted a kardot,
s elvetted a fényt.

Vakon heverve tompa
kézzel könyörögjük
az új Napokat,
de a felismerés
többé nem halogat…

S egyre sivárabb az út,
több a fertő, s mind több
a romlás és egyre
csak szomjazunk,
míg összerogyván

ránk találnak
a csillagok.

Felettünk köröznek
kopasznyakú, fekete tollú,
csőrös angyalok,
s mert te hontalan
lettél hazám, miattad
én is az vagyok…

Fehér Dávid, 2013-01-03