Radnóti Miklós emlékére…

Lőrés szemén a falaknak,
ott tátong a nagy világ,
s ők vakolva tűnnek vaknak,
de e szabadság porba kiált.

Itt fekszem én… s légy csókol
lábon, kiszívja a vért belőlem.
Szunnyadnak már a selyembe
öltözött, erőtlen férgek.

S én téged látlak mindenhol
Eiréném…

Szelet vagy a felhőből,
mi szemében csillan zömök
őrzőmnek, s csak vágyom…

Csak vágyom, hogy éjjelen
melléd költözzek, de dohos
szagok ölelnek,

kénytelen keserű itt lélegezni…

Zavartan kérdezem. Mi tiltja,
hogy bordáim zúzzam
s gyötrőn tuszkoljam
testem át betonnak szemén?

Szétszedve magam részekre,
összeraknál-e kedvesem?
Befoltoznád sebeim, ha
én hozzád ölném mindenem?

Vagy keressem szerény sugarát
napoknak idelent?

Csak rád gondolok szerelmem!

Besetétedett immár…
annyit sem látok, hogy
őrizzem pillád emlékét.
Elnyomja a bűz, hogy
valaha szitálta illatod
a békét.

Fehér Dávid
2009. március