2011. március 10., csütörtök

Csak a halál szalutál…

Korcs füstöt hordott
a ventilátor…
s én örültem
e szeleknek.
Szemed kéken szökött
ki a mából…
téged örökkön
szeretnek.

De szürke lett
a dívány
és dohos e szoba…
Szánkban szivar
szenved s még
kíván az ostoba.

Holott halott
az értelem…
és kivénhedt a
valóság…
Ott ültél végtelen
s én odabújtam volna
hozzád…

Órákig néztem
magam elé…
Nem hittem,
foszló igazságodnak.
Erkölcsnek születtél,
de mára a romlás
válogat.

Tetem vagy,
pusztán a halál
Szalutál…
Mert élni sosem,
de halni megtanultál.

Fehér Dávid, 2011. március 10.