Kárhozat…

Elkárhoztak már fejemből
a hazug tavaszok illatai…
hiába zúgnak zajtalan kereplők,
falai fogják harangok szavait.

Nem bűzlik már a hóvirág
s nem lopnak örömet
leszakított orgonák fájó
szívű anyák keservére.

Oh, pedig de kéne…

Ha végre reggel szuszogó
zümmögésre ébredne a
hajnal setétje.
De nem termel már a jóság
méhe.

Csak kárhozón kong üres
feje a világnak s nem
pattogzik ága a gyümölcsfáknak.

Éhen maradnak a seregélyek…

Dühösen színezik majd barnásra
a kéket s akkoron megrohad
halotti beszédtek’.

Betonba öntik a tudást
s nem marad más,
csak az akác,
csak az akác…

Arra másznak fel majd
pityergő nyarak
s a következő tavasznak is
csak a kárhozat marad.


Megjegyzés: Fehér Dávid,2009. április 2.