Mondjátok… lehetne?

Ha meghalok én semmivé leszek?
Porrá válnak majd a betűhegyek?
Anyám mondd… élek én a világ nélkül?
Vagy csak a rólam mondott szépül?

Hamvaimból készül majd szappan,
hogy mocskot elfolyva lemoshassam
gonosz népek gazul verő szívéről,
mikor utolsó bőrt húzza szirénről?

Elkennek majd ördögök bőrén,
kik nevetve rágják leányok pőrén
szálló, szaggatott kebleit?

Apám mondd… fiad leszek akkor is,
ha magam zarándoklom halottig,
kit zavart népek Istennek hívnak,
mikor nevében véres csatákat vívtak?

Áruld el, holnap szemem ki helyett lát?
S ha őrült fény megveszve mered rám
Alakítva részecskéim szenesre,
semmivé válni mondd… lehetne?

Megjegyzés: 2009. február.9

Bordal…

Homályos emlék,
mikor sejtjeid a rút nedvet
még nem szerették.

S nem marta töményen
tested ivott bódulat,
szökevényen nem
emésztett a puszta, tóduló
tudat.

S ez nem volt még utad,
nem koptatta gyarlón
kavicsa talpad a zord
felhőknek s nem állítottak
falhoz agyonszárnyazott
hölgyek.

Nem nézték gyümölcslét
engedő tölgyek, hogy
vétket varrsz magadra
bőrnek.

Nem kívánt szédülni tested
emlékszem nem mindig akart
leesni eszmélés pereméről…
de már nem kiált vénülni
hajad s minden részecskéd
már nem… ez csak puszta emlék.

A székről már nem akar lezúgni
savanyú íze szájadnak
s nem könyörög többé az árnyaknak,
hogy öntözzék sózott jóval
minden szeletét a mának s holnap
majd ne kérjen torkod ismét
hármat, hisz az ittlét nem olyan,
mint hitték valaha elektronok.

Egykor hű barátod lassan
ellenséggé vált… látod
ez lesz, ha ördöggel hálsz.

Lincseltek gonoszul, kik
valaha tieid voltak s
gyötrelmessé tették a
napokat, hogy a kórnak
látszó bordal beszéd legyen,
halottnak.

S te feladtad magad…
a támolygó bíróságnak
kezébe eszközt adtál,
hogy február tizennyolcadik
napján minket élőket
nagybátyám, elhagyjál.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. február 19.

Egyik kedvenc fotóm Szabó Balázstól

Azúr színben tusolt szív…

Borostyánt zord szele pengeti
és lamellázza babér a torkom,
mellem kékre kongaként veri,
fogyott bennszülött szívét hordom.

Szabadulna már hasadékon
ki az ocsmány világba,
de rúg elébb még tört, vékony
tündeországba fénylő imája.

Veri ajtaját hazájának,
mit zöld fátyolhártya melegít,
de kint faragott arcok várnak
s nem hallva karóra helyezik.

Szürke bőrű félelemmel hálnak…,
majd lágyékának gyümölcséből
kántálva szentelt vizet várnak,
torz tetszhalott kémcsövétől.

Lakkozott tekintet kétséget
csepegtet verve holt tetemre,
s még harmonikán játszó élet
kéri, a szürkét rózsásra fesse.

Fent kecsesség vágja mellem
s ottszülött’ szívem menekül,
tintába hull, de felemelnem
nincs elég erőm egyedül.

Tusban fekve vergődik teste
s én sózott szemmel bámulom,
véna végtaggal vért keresve
arra járókat figyel, hányukon

látszik, hogy irigyel.

- Halnál e sivár világom
vagy cipelnéd még a közönyt?
- Mennék, ez az én álmom,
de várj amott valaki köszönt…

Azúr szín ruhában közelít
s kisleány a szívembe markol.
Gyűri belém cafatjait,
mi halálnak tusában harcolt.

Fehér Dávid
2009. február 6.

Radnóti Miklós emlékére…

Lőrés szemén a falaknak,
ott tátong a nagy világ,
s ők vakolva tűnnek vaknak,
de e szabadság porba kiált.

Itt fekszem én… s légy csókol
lábon, kiszívja a vért belőlem.
Szunnyadnak már a selyembe
öltözött, erőtlen férgek.

S én téged látlak mindenhol
Eiréném…

Szelet vagy a felhőből,
mi szemében csillan zömök
őrzőmnek, s csak vágyom…

Csak vágyom, hogy éjjelen
melléd költözzek, de dohos
szagok ölelnek,

kénytelen keserű itt lélegezni…

Zavartan kérdezem. Mi tiltja,
hogy bordáim zúzzam
s gyötrőn tuszkoljam
testem át betonnak szemén?

Szétszedve magam részekre,
összeraknál-e kedvesem?
Befoltoznád sebeim, ha
én hozzád ölném mindenem?

Vagy keressem szerény sugarát
napoknak idelent?

Csak rád gondolok szerelmem!

Besetétedett immár…
annyit sem látok, hogy
őrizzem pillád emlékét.
Elnyomja a bűz, hogy
valaha szitálta illatod
a békét.

Fehér Dávid
2009. március

Kárhozat…

Elkárhoztak már fejemből
a hazug tavaszok illatai…
hiába zúgnak zajtalan kereplők,
falai fogják harangok szavait.

Nem bűzlik már a hóvirág
s nem lopnak örömet
leszakított orgonák fájó
szívű anyák keservére.

Oh, pedig de kéne…

Ha végre reggel szuszogó
zümmögésre ébredne a
hajnal setétje.
De nem termel már a jóság
méhe.

Csak kárhozón kong üres
feje a világnak s nem
pattogzik ága a gyümölcsfáknak.

Éhen maradnak a seregélyek…

Dühösen színezik majd barnásra
a kéket s akkoron megrohad
halotti beszédtek’.

Betonba öntik a tudást
s nem marad más,
csak az akác,
csak az akác…

Arra másznak fel majd
pityergő nyarak
s a következő tavasznak is
csak a kárhozat marad.


Megjegyzés: Fehér Dávid,2009. április 2.

Bárszagú kéjtükrök…

Lepárolt tekintetek
tűzik fényük fáradó
szemeimet támadva.

Mondd!

Feláldoz szerintetek,
ha bűzlik forró kéjük átható
szereinek bárszaga?

Érdemes itt csókkal
ölni fagyott szíveket,
kik rég puszta leletek?

Mondd!

Béremelik’ tolvaj
kölnik hagyott rímeket,
kik még kurva tetemek?

Itt holtak a székek is…
a pincér kosztért gyilkol,
mit lidércek tesznek oda.

Mondd! Miért

kínoznak a szépek is,
a kimért borért itthon,
hisz kivénhedt szer a csoda.

Angyaloknak
zord szívén nyert szervvacsora.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. augusztus 5.

Nem én írok…

Titkára vagyok én
annak, kinek szavait
továbbítom s ritkára
áztatott falait mosom helyette
e borús világnak.

Magam egy sort sem írtam…
Te voltál, ki vezérelte kezem,
hogy cincér formájú
életem vívjam
békeéhesen zabálva
harc-Vájuból’.

Te voltál, ki tintával
töltötted gyötört toll
tetemét s mögötted
grafitos volt a felkelő
feledés, melynek hamar
átveszi szerepét
a zord hamu.

Nem én írok…

s nem én áldom érintéssel
papír tetejét, belé vésve így
karcolat pofáját a múltnak.
Csuklóm nem érettem
szorítja hulla létét
tinta foltba hulltnak.

Miattad zsibbad kezem
elektronok hadától… s
magad trónja nekem
nem pózol rettegett
tanyádról.
Csak végeimet emelem
halottaiból, hogy betűfesték
színezze fényesre az
ágát s naptól szerezze
mattos árnyát az elkergetett
gondolatnak.

Nem én írok s többé már
sosem teszem… hagylak,
hogy bontakozz magad…
ostoba kegyelem.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. január 15.

Fanyar himnusz…

Isten éld meg a magyart!
S adj szívet keblébe,
hogy a büszkén szavalt
múltat ne temessék be.
Láncok halk rozsdafénye
ne tompítson kardokat,
új tavaszok emlékét ne
eméssze kárhozat.

Isten öld meg a magyart,
Hogy dicsőn feltámadjék,
S ne kongassák fülét hadart
Szavak mocskos vigaszként!
Zakatoló mellel üvöltse:
˝Miénk vagy szabadság˝
Csak ne nézzen tükörbe
Eme romlott magyarság.

Isten áldd meg a magyart,
Hogy tudja, szép az élet!
Felejthesse el a Don-kanyart
S az ott lenyelt vereséget.
Csókot adj homlokára
S ne jutasd eszébe,
Hogy csak az akácfa
Virágzik a kertjében.

Várd meg Isten a magyart!
S adj a szegénynek álmot,
Felhőkből a könnyet kapard
S áraszd el a világot,
Rettegjen a zsírtól száraz!
Árpádnak magja feltámadott,
S nyilai dühösen utat vágnak,
Hol eddig elvárták az alázatot.

Régen lázálom, most kőhalom,
Egyszer még szerette volna,
Hogy csillogó kardot föltartson,
De mára kegyelem szolga.
Isten ébreszd fel a magyart!
Álom ez csak… az én vigaszom
Hazám, hazám… valaha
szép vár volt, most ő a rom.

Megjegyzés: 2009. április 28.

Fűszavak...

Odaadtam én mindenem…
s könyököm elengedte levét
a kietlen mezők fűszavának.

Ottmaradtam félidegen
s öröklött elegancia szemét
tűzték ékként kopjafákra.

Itt lebeg még… köd ölelte
mellét fagyott faragásnak.
Ott, s akkor megrekedtem.

Kik feledték bőr kötetbe
zárt betűket, tavat ástak.
Mélyet, amilyet én kerestem.

Belefér minden könnye anyámnak.
Én… én cseppenként menteném
ha örömet adnak helyettem.

Odaadtam én mindenem…
nincs már nekem semmi másom,
gyöngyöt kérnek szívtelen

szelek, de nem találom.

Nem feszítem már kagylók
száját s alusznak köröttem
a szirének hajai.

Többé nem csapdosom megácsolt
zongoráját sóhajtozó Isteneknek,
nem érdekelnek

Delonaran szavai.

Megjegyzés: 2009. március 9.