Egyazon sémára
zuhanunk mind…
Csupán az okok
nem testvérek többé.
Felhagyunk a széppel,
majd téves erények
válnak börtönökké.
Kalitkába zárva tépi
arcunk a hőn áhított
öröklét, mint szárnyaszegett
- kínt csicsergő – angyalok, úgy
zarándokolunk egyre lentebb,
s apránként a szürkeség válik
zöldözönné’.
Saját csodáinkba fulladunk
s közben szépszomj’ nevet
ki minket, hisz keringet
az örömmé lett „talán”
és „szerinted”.
Fájón csapódunk önmagunk
rácsainak minden jónak
hitt pillanat után, de végül
leérkezünk s a szépség
szelétől könnyes arccal
veszteglünk magunkban
tovább,
mérhetetlenül bután.
Fehér Dávid, 2013-04-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése