Azt öleld meg!

Akkor nehéz lépni igazán,

ha a szürkeség mögé indulunk…

s ott keressük azt, mi talán

nem is a mi utunk.

De égi szóktól kénytelen,

erőtlen léptekkel fölénk

hajolnak tréfás angyalok

s remegő lábbal mostohák

talaján eltévedve…

… én ott vagyok.

Akácot adtak csupán kötélnek

a bennem tivornyázó,

tépett szárnyú remények.

Kérlek te az elsőt ne ekképp

lépd meg!

Ne keresd azokat,

kik még sosem voltunk!

Ne csak azt keresd ki
tétován remeg magában,
hisz felemészt korcs

mivoltunk.

Mélyre nézz és lásd

az alkonyt… lásd a

fuldokló csodákat!

Lásd a vöröset s lásd

a kéket, lásd mit

a faarcok nem látnak.

S ott is ott leszek, csak

győzz majd megismerni!

Adj erőt a széphez

s száraz ajkamhoz

boldogságot emelj, kérlek!

Csak egy kortyot adj,

aprót a szegénynek!

Nem többet, csak ha rám

találtál, tudjak szólni néked!

Csak találj meg ott, hogy

tovább ne féljek!

Tudod… ott… igazán

középen!

Nézz a szemembe mélyen

s lesd meg a rejtett egészem!

Ekkor láthatsz meg csak

igazán… s ha elhessegetted

a felettem keringő vadakat

- kit a mocsok égisze alatt -

örökkön követnek,

kit ott találsz majd,

kérlek azt öleld meg!

Fehér Dávid, 2013-04-20