Fénybe csomagolt a Nap,
pókként szőtte hálóját reám.
Tegnapok ösvényén haladt
talpamat harapták trehány
nyomok.
Vörössé karcolták hátamat
a drótok, mikor vergődtem
ibolyán túli áradattól horkolt
falatként.
De nem engem evett tüzes
szemével.
Szalvétafény feledett kegyével
viaskodni engedett szemérmes
kertjében a világnak,
hol feszülve kiáltnak’
őrré avanzsált szivárványok.
Más apától van már a világ.
Emlékszem…
nem ide születtek tagjaim,
el mégsem adtam kezét
az árkon háttal állott
álom karmain vigadott
népnek.
Nem kérek már falatot…
csak Eiréném szép szemében
láthassam én… Ó a holnapot.
Maradok éhen, csak
ölelhessem remegő
száját kék reményben!
Legyen nékem rovarrágott
végem, ha addig békében
szuszognak a csillagok.
Fehér Dávid
2009. március 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése