Őszbe lengett tündéktől
kért hajad… s halkan
ugyan, de falat
emeletek eléd a vadak.
S mint többen és
többen ültek keskenyedő
válladra a csürhékből
kiszakadtak,
apránként térdre rogytál…
Félelemmel ásták
homlokodba a fel-felsejlő
setétet, s árokkal
telt orcádba a kórság’
beégett.
Keserűség lopta be
magát a szürkére halt
pilláid mögé…
Az élet korcs kuvikosait
őrré bérelték el-elszunnyadó
szívedre…
Ébredj! Ne légy gyenge!
Te csúf, te csalfa,
miért szenvedsz te…
…te álnok sokszínűség?!
Egykor az élet voltál,
de mára kihűltél…
Fehér Dávid, 2011. augusztus 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése