Éjjel énveled'...

Sétáltál-e már esőben... lassúban,
finomban és szeretőben?
Hol halkan csordogál válladon az
éjszaka moraja. Hol tenyeredbe csivitel a víz,
hol válladra fejét csak önnön lelked hajtja
foszlányokká vált imáid morzsolva?
Hallgattad-e már miként mesél neked bennsőd suttogása?
Mit írnak a cseppek remegő retinádra?
Érezted-e már, hogy a bánat simítja újból selyemmé pilládat?
Csillant már szemedbe az ég sírta macskakövek tökéletlensége?
Én emlékszem... olyankor úgy tűnik sosem lesz vége.
Csak botorkálsz az úton
csámpás megváltót játsszva a pocsolyákon...
mikor sem bort, sem vért nem mér beléd
már az álom.

2017. Márciusa

#hajnalihangulat170423

Hajnal...

S megint egyedül botorkálsz haza.
Unott s lassú, mégis festői a város.
Belédpirkad a hajnal hűvos sóhaja,
te éber, de minden más még álmos.

Madárfütty viaskodik a zajjal,
mi körül ölel minden árva percet,
s te fáradtan, karöltve magaddal
keresgéled azt az egyet.

Megint fel-felbukkan benned a haza,
csiviteléstől lassan minden világos.
Az éjjel egyre hajnallá hasad...
Bár kerek e világ, valamit mégis hiányolsz.

FD, 170423

Meg-megégünk...

Eleve csorba szót kiáltunk.
Gyengét és recéset.
Folyton folyvást sorba állunk
s azt énekeljük mi megéget.

Tudod... azt, mitől már
semmi sem tud fájni...
Mint érces hangú rigók
daloljuk, legyen az bármi.

S táncolunk rá...

Sorban állunk a vigadságért,
hosszú, viaszos sorokba
s csak táncolunk mint aki ráér
a boldogságért tolongva.

Pedig forró nap perzseli
a csodákat...

...Forró, akár csókjaink zsivalya
mit körmünkre égvén
belénk hint éjszakáink viasza.

S megégünk megint...

Csorba szókat kiáltunk a
a világba s mélyebb hangon
mint elébb, feltesszük újra
- s talán már nem hiába -
az éjjeli zenénk'.

Fehér Dávid,
2017 Júliusa

#Sandra_Silberzweig_painting