Jéghidegen tépáznak
az üresség szelei…
Félidegenként’ áznak
tagjaim, hol keresi
elmém homályodban
ragyogásod rabjait.
Reszketve gubóztak
kopjafák elé ők,
kik reád nézve
csillognak csupán…
S üveges szemmel
szenvedik a bután,
semmivé festett
vásznakat…
Üres szövés nélküled
e sík valóság s nem
tudok többé vívni sem…
Áthaladt felettem
félszáraz ecsetjével
a jóság s így festette
íriszem,
de mire elért volna
hozzád, nem maradtak
a szálakon színek,
mi vissza pacsmagolta
volna orcád…
Fehér Dávid, 2013-02-16
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése