Kietlen világba szédültem
mint érben forgó falevél.
Új hazák gömbjeit félem,
s megrekedtem ott…
… hisz oly sötét mindben a tér.
Te tudtad csupán, hogy kell
lopott fénnyel éltetni a
a kimúlót, de ne félj...
mert sosem lesz egy gömb
sem enyém…
Itt rekedtem… itt, hol
a gazdagság a remény
s olcsók vére csordogál
fattyak szívének
peremén…
S te tönkre tetted mindazt,
mi engem talán valaha
félt…
…elvetted a kardot,
s elvetted a fényt.
Vakon heverve tompa
kézzel könyörögjük
az új Napokat,
de a felismerés
többé nem halogat…
S egyre sivárabb az út,
több a fertő, s mind több
a romlás és egyre
csak szomjazunk,
míg összerogyván
ránk találnak
a csillagok.
Felettünk köröznek
kopasznyakú, fekete tollú,
csőrös angyalok,
s mert te hontalan
lettél hazám, miattad
én is az vagyok…
Fehér Dávid, 2013-01-03
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése