Halkan földre csorog az
eszmélet nedve,
s porrá válók fekszenek
felette…
Fehér padlók keresztje
eggyé áldja a
szerencsétlen emberség
fényeit…
Mondd! Ki egykoron dühös
és büszke fő volt,
most miért oly rút és szelíd?!
A nemrég szép szenvedély
most forró kövek
néma, folyvást nyöszörgő
koldusa lesz…
Hol a tudat sem keres,
ott alakulhat
csodává amit tönkre
tettél…
Vörös alagútba tol
mindnyájunkat az
egyre csak porhanyósabb
valóság…
… mert félve ugyan,
de mi alkotjuk e világ
mocskát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése