2011. december 20., kedd

Kemenceszó...

Halkan földre csorog az
eszmélet nedve,
s porrá válók fekszenek

felette…

Fehér padlók keresztje
eggyé áldja a
szerencsétlen emberség

fényeit…

Mondd! Ki egykoron dühös
és büszke fő volt,
most miért oly rút és szelíd?!

A nemrég szép szenvedély
most forró kövek
néma, folyvást nyöszörgő

koldusa lesz…

Hol a tudat sem keres,
ott alakulhat
csodává amit tönkre

tettél…

Vörös alagútba tol
mindnyájunkat az
egyre csak porhanyósabb

valóság…

… mert félve ugyan,
de mi alkotjuk e világ
mocskát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése