Más apától…

Fénybe csomagolt a Nap,
pókként szőtte hálóját reám.
Tegnapok ösvényén haladt
talpamat harapták trehány
nyomok.

Vörössé karcolták hátamat
a drótok, mikor vergődtem
ibolyán túli áradattól horkolt
falatként.

De nem engem evett tüzes
szemével.

Szalvétafény feledett kegyével
viaskodni engedett szemérmes
kertjében a világnak,
hol feszülve kiáltnak’
őrré avanzsált szivárványok.

Más apától van már a világ.

Emlékszem…
nem ide születtek tagjaim,
el mégsem adtam kezét
az árkon háttal állott
álom karmain vigadott
népnek.

Nem kérek már falatot…
csak Eiréném szép szemében
láthassam én… Ó a holnapot.

Maradok éhen, csak
ölelhessem remegő
száját kék reményben!
Legyen nékem rovarrágott
végem, ha addig békében
szuszognak a csillagok.

Fehér Dávid
2009. március 2.

Mámorban rekedtek…

Lassan fordulsz,
s álmosodni kezdek.
Sosem féltem,
pedig rémisztő
a sziluetted,

és az vagy te is…

Ébenszín tündökölsz
s nevetve hordod
kit e világ elenged.

Könnyű a dolgot,
hisz fehéres poraidon
csúszkálnak az
elesettek…

Fehér Dávid, 2011. május 27.

Fakófény-űzés…

Porhanyós fala
vagy az embernek.
A faragottak torkán
olcsó nedv csorog,

s a világ bele-
bele iszik időnként.

Tudom, szeretnek…
pedig vakolatod
már jócskán kopott,
s így is hiszik a
csodádat.

Poklot szédül
benned az ember,
ki korának mindenét
tudta.

Ki ismerte a rút
pofádat, mégis
csókot költött
köré…

Furcsa tőled a
bocsánat, hát kérlek
maradjon ez az
ördögé!

Fehér Dávid, 2011. május 17.