2017. április 8., szombat

Kottacseppek...

Elnémulnak lassan fejemben...
tudod a keserű szók'.
Kell még új arc... abban a percben
unottan szeretünk. S holt
bennünk minden szépség.

Hogy miért még? Hidd el
magam sem tudom. Talán
a ki nem mondott sajnálomok
vagy a folyvást ajnározott konok
kis istenfélék azok, kik szépítik
a mindenkiben megbúvó
alattomost.

Elnémul lassan a zivatar kopogása.
Ugyan el nem áll az eső, de egyre
kevéssé ver kongást bennem
az arcomat verő érduzzasztó
üresség...

Pilláim kottafüzetként súlylanak'
s halkul már a dallam is.
A dallam mit a bú s a nap
cseppjei meséltek s egésszé tett
a harag, megint.

Kiszáradt a kotta s kiszáradtak
a mérgek is... mert kinek szeme
örökkön csalóka, nem való
neki szív hisz soha meg nem élheti.

2017 Április

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése