Fáradt tündék ültek
ezernyi karjára
és lassú széltől hintázva
álomra szenderültek…
S megint egyedül maradt
a fűz…
Vadakat űz felé az éj
kik rémülettől tág szemében
nem csillan már a mély,
értelem…
S mily szomorú szegény,
hisz újra hullatni kénytelen
a szendergő reményt…
Hiányzik majd a végtelen,
- mindent felemésztő -
ürességben,
hol nem pihen vállán
a védtelen jóság.
Hol vakká válik s bár
nem fojtja korlát,
mégis érdemtelen
nem feledni…
Apránként felemészti
a sötét… őt, kit bántott
seregnyi világ.
Kit bántott a szél,
bántott a szellő…
bántotta a fény s elhagyta
az erdő.
Bántottak a gyermekek,
bántották az éjszakák
s én is bántottam,
veletek.
S magamra haragszom
igazán! Én, kit gyarlón
kirekesztettetek,
s tündekoronámat
feláldozva, - eretnek
szeleknek haragjától -
a semmi közepén
egymagam
reszketek…
Fehér Dávid, 2013-03-22
