Szürkés ég után most
tenyerembe temetem
tekintetem bután,
zokogva.
Vörösre dúlt orgona
mímeli hangjait
hárfának s húrt feszít
horogra…
Ez emeli csak fejem
felétek fattyú népek.
Nem kíváncsiak már
reátok semmilyen
évek!
Ének szó süvíti szépek
haját a vétkektől,
csak képek már
a kék eget láttató
vidékek.
Kátyúnak adta magát
mára kereke a
hagyománynak.
S halott lánynak kéri
kezét manapság
a jólét,
de borogatja magába
esztelen a koldult
bólét mindenek
atyja.
Oh, csak kortyolhatnám
magam is.
Oltaná már szomjúság
karmok kezét s oldaná…
bárcsak oldaná arcukról
a revét.
De nem fon kerítést
magából a holnap
s nem emeli diagramok
tetőit magasra,
csak kórlapon futkozó’
hangyák maradunk
az eljövő reggel is.
Fehér Dávid,
2009. március 22.
