Te ott az ablaknál!
Mondd! Te sem látsz?Mi végre lett orcád
ily közöny ette
faragás?
Oly rég vagyok már itt...
szavam azóta hangtalan.
Olykor mély sóhaj ámít,
belém lehellve a műarany
szülte patinás
ragyogást.
S egyre csak pislogom...
Bokám faarcok harapják,
szálkákat csókolva belém.
S orkán fújta mocskok
fagytak kéklő ablakom
jegén.
Te sem látsz be rajta.
Arcod szálkás, mint
minden más e földön.
Pedig harcol érted a
szárnyát vesztett
apró istenség
örökkön.
Te ott az ablaknál!
Mondd! Te sem hallasz?
Némaságba zuhanatam
önmagam középen
s nyelvem haraptam.
Hiába ordítok idebenn
s hiába pislogom...
Kívülről nem tisztulok
s ti nem láttok be
az ablakon.
Fehér Dávid
2016 Júniusa
