Korcs füstöt hordott
a ventilátor…
s én örültem
e szeleknek.
Szemed kéken szökött
ki a mából…
téged örökkön
szeretnek.
De szürke lett
a dívány
és dohos e szoba…
Szánkban szivar
szenved s még
kíván az ostoba.
Holott halott
az értelem…
és kivénhedt a
valóság…
Ott ültél végtelen
s én odabújtam volna
hozzád…
Órákig néztem
magam elé…
Nem hittem,
foszló igazságodnak.
Erkölcsnek születtél,
de mára a romlás
válogat.
Tetem vagy,
pusztán a halál
Szalutál…
Mert élni sosem,
de halni megtanultál.
Fehér Dávid, 2011. március 10.
