Vak maradok…

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak vagyok,
szemembe hang
költözött.

Ropog a hó alattam,
szél most az iránytű.
Ne lépj ide, hisz
kettétörök… - könyörög
halkan a fű -.

Szememet bezárta
a csillámló levegő…
Dörömböl, üti, vágja,
mint az utcára zárt
szerető.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én hang vagyok,
szemembe vakság
költözött.

Amott dűne próbál
elfedni fagyott tetemet,
miután kivégezték
feljebbvalók, mert
szeretett.

Rendezett fasorból
teremtek a keresztek,
melyre az van írva:
itt nyugszik gyermeked,
az eretnek.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak maradok,
mert hazámba kórság
költözött.

Fehér Dávid, 2010. január 25.

Kristálykönnyet…

Elbújok messze…
hol kristálykönny a
fizetség.

Kezem ott teszem
keresztbe s várom,
hogy kisírja az ég.

Olyan helyre megyek,
mi talán…
nem is létezik.

S még kérdezi minek?!
miért… mennyivel
jobb ez itt?!

Nincs jókedv,
és bánat nem lehet…
csak hazudott,
szürkés szeretet.

Mosolyt is csak
kivertet lát…,
mit fájdalom tett
oda.

Őszinte tánc csak
pénzért van és
csoda az igaz szó.

Na gyere te Picasso!
fess nekem új
világot, de kérlek,
most ne a valóságot!

És foltozz néha
szegénynek kisírt
gyémántgazdagságot.

Fehér Dávid, 2010. január 22.

Akácos ölelés…

Hittem másnak
bukott csodákat…
Hitem bágyadt,
múló fonál mag.

Éden karolt,
ha foglya voltam…
Oh! Miért nem vagyok
hazug vadonban?!

Álomlepedő alatt…
Ott… ott emlékszem
boldogság szaladt
mindenki szemében.

De kisarjadt a rút…
S nem tartok többé
vágyott gyapjút…,
azt tönkreszőtték!

A csodák csókja
ajkamon csak töredék
s az illúziót bontja
az akácos ölelés.

Fehér Dávid, 2010. január 5.

Karácsonyfa(égő)…

A tudat bele olvadt az
esetlen napokba…
Arcukat varrott mosolyok
öltöztetik karácsonyi díszbe,
de halott ma az értelem.

Azt hallottam: végre nem
marad sokáig a kábulat.
–Mi füstként ölel s szívet
farag a levásárolt agyakból. -

Áru vagy és haragszol?
Furcsa az élet… ki mérget
kér, csókot kap helyette…
Ki csókot szeretne: az még
ilyenkor is eretnek!

Keresd meg a sziréned!
Hátha ad egy keresztet…
Majd ölelgesd féltékenyen,
mint lángoló fenyőt
a félelem.

Fehér Dávid,2009. december 26.

Betonból virágzó…

Szél fújta hamu
siet át a hűvös utcán…
Útja elavult s alul pusztán
azt látja, ami az élet:

Véget könyörgő, hajlék
nélküli arcok nyílnak
rózsaként a szürke
földből.

Inni kérnek… savat,
és örök mérget.

Ölből emelik a halált…
Csókot várnak, s ha már
megkapták tovább hánynak.

Mocskos oldalad ez…,
Szennyes világ vagy!

Fehér Dávid, 2009. december 11.

Gyermekfejet…

Nem kérek többé semmit…
csak ezt add meg nekem!
Kapsz cserébe bókot, seregnyit!
és egész valódat feledem.

Nem kérek mást megígérem…
Nem is adhatok sokat!
De könyörgöm, hadd ítéljem
kisfiúként e rút korokat!

Gyermekfejet adj nekem
és erős gyomrot a világhoz,
hogy ne tudjam ki van ellenem
s mi az, mit a köz sugároz!

Nem kérek többé semmit…
csak ne lássam mi ez köröttem!
Legyen, mi gondolatot enyhít
az áhított, gyermeki főmben!

Nem kérek mást megígérem,
én…én csak aludni szeretnék!
Hidd el, sosem kérdem
miért bántod, ki feleszmélt!

Fehér Dávid, 2009. december 1.

Glóriával kirakott út…

Glóriát adnál nekem?
Tedd csak azt magadra!
Nem gyűrűzhet kegyelem
a dicstelen haragba.

Sosem volt szükségem
arcba karcolt angyalokra,
méregcsókod fénypürében
diffundált falatomba.

Atyám kérlek…

Gyilkold el mellőlem!
Vedd fejét az értelemnek!
Fordítsd el felőlem
célkeresztjét a félelemnek.

Reszketek, ha értenem kell…
jobb nekem tudattalan!
Hozzád fordulok kérelemmel:
torlaszold el utam, ha van!

Fehér Dávid, 2009. november.05.