Rosszul élt illúzió…

Nem… ez nem lehet
való… Szemembe
roppan a borús
felhők alatt elhaló
virág.

Ki lát, ha fáj? Ki hall,
ha kiált a pőre nőre
akadt okádva zihált
gyönyör?

Olcsó Aphroditéktől
taposott dohányszagú
pipacsmező…
Szőnyeged az, te blőd
jelzőktől ittas szerető!

Nem… ez nem lehet
való… Szürke eget
áthidaló pillámon
vonaglanak koszos
szárnyú pillangók…

Lassan belevesznek
a rút fehér égbe…

Ők lesznek a fertő…
akkor én miért ne?
Belém látva végre:
csak az enyészet
henyélne…

Nem… ez nem lehet
való… Kérlek,
mondd, hogy ez csak
rosszul megélt múló
illúzió.

Fehér Dávid, 2010. március 25.

Glóriával kirakott út…

Glóriát adnál nekem?
Tedd csak azt magadra!
Nem gyűrűzhet kegyelem
a dicstelen haragba.

Sosem volt szükségem
arcba karcolt angyalokra,
méregcsókod fénypürében
diffundált falatomba.

Atyám kérlek…

Gyilkold el mellőlem!
Vedd fejét az értelemnek!
Fordítsd el felőlem
célkeresztjét a félelemnek.

Reszketek, ha értenem kell…
jobb nekem tudattalan!
Hozzád fordulok kérelemmel:
torlaszold el utam, ha van!

Fehér Dávid, 2009. november.05.

Mi végre?

Csak ne hitessétek el
velem, hogy több
vagyok, mint amit
érek! Kérlek,
feledtessétek a ketrecbe
zárt múltat zsibbadó
agyammal.

Félek…, nem kapok
soha csokorba zárt
szépet összecsukott
csöppmarokból.

Még egy szál ízlelés…
az kellene, ha már
elveszett az emlékek
minden, egykor csodás
szelete.

De a tudat már
kifolyt a sikoltó
szájakon s vissza
az sosem tér!

Csak a rám tapasztott
vállapon marad meg
az áhított csillagok
cérnafénye.

De mi végre nem marja
szét testünket az
illetéktelen dicséret?

Nem kértem soha
felesleges csókokat,
hát maradok itt,
s leülök a világ
mezsgyekövére, hol
bólogat az igaz szó.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. október.28.

Torokfeszület…

Te lángoló keresztet
nyomtál le félve élők
torkán.

Mit tettél? Mondd,
miként érzett száradó
agyad?

Feláldozó tekinteted
elárulta orkánszínű
akaratod.

Kiestél a kietlen mezők
gyatra talajára s fogytán
a szavad.

Halva szabott csókod
nem segít a rusnya
főknek.

Csak gőgnek való
az áhított megbánás …

Gyilkos vagy… beléjük
oltottad a szentül hitt
csodádat.

De megperzselte
mindnyájuk szépülő
szemét.

Bocsánat… sokaknak
való az, de kérlek, te
ne várd.

Többé ne kívánd az
öklendett enyhülést!

Hisz nem neked szól,
csak a kereszt okoz
kínzó torokfeszülést.

Fehér Dávid, 2009. október 18.

Elfelejtett virághalom’…

Mondd! Mi leszek,
ha már nem e földön
taposom a romlásnak
mezejét?
Kirekesztenek akkor
tiport virágok, kik
elhagyták már a jóság
velejét?

Felelj! Kit bánthatok
majd, ha itt mindenki
megadja magát a
skalpolt fájdalomnak?
Kirángatott harc javam
lesz vagy én fekszem
majd erejét vesztett
virághalomban’?

Föld felettem és
alattam jeges gyökerek,
kik már potyogó szavamra
rég nem emlékszenek…

Az lesz hazám…

Az, mit könnyekből
kapok és lefagyasztva
reá nézhetnek a
kinevetett, elhagyott
vakok.

Vázámban csak
papírrózsák foszlanak
majd… vagy hamis
szolgák csókolják
a rothadt vihart?

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. szeptember 11.

Radnóti Miklós emlékére…

Lőrés szemén a falaknak,
ott tátong a nagy világ,
s ők vakolva tűnnek vaknak,
de e szabadság porba kiált.

Itt fekszem én… s légy csókol
lábon, kiszívja a vért belőlem.
Szunnyadnak már a selyembe
öltözött, erőtlen férgek.

S én téged látlak mindenhol
Eiréném…

Szelet vagy a felhőből,
mi szemében csillan zömök
őrzőmnek, s csak vágyom…

Csak vágyom, hogy éjjelen
melléd költözzek, de dohos
szagok ölelnek,

kénytelen keserű itt lélegezni…

Zavartan kérdezem. Mi tiltja,
hogy bordáim zúzzam
s gyötrőn tuszkoljam
testem át betonnak szemén?

Szétszedve magam részekre,
összeraknál-e kedvesem?
Befoltoznád sebeim, ha
én hozzád ölném mindenem?

Vagy keressem szerény sugarát
napoknak idelent?

Csak rád gondolok szerelmem!

Besetétedett immár…
annyit sem látok, hogy
őrizzem pillád emlékét.
Elnyomja a bűz, hogy
valaha szitálta illatod
a békét.

Fehér Dávid
2009. március