Vak maradok…

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak vagyok,
szemembe hang
költözött.

Ropog a hó alattam,
szél most az iránytű.
Ne lépj ide, hisz
kettétörök… - könyörög
halkan a fű -.

Szememet bezárta
a csillámló levegő…
Dörömböl, üti, vágja,
mint az utcára zárt
szerető.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én hang vagyok,
szemembe vakság
költözött.

Amott dűne próbál
elfedni fagyott tetemet,
miután kivégezték
feljebbvalók, mert
szeretett.

Rendezett fasorból
teremtek a keresztek,
melyre az van írva:
itt nyugszik gyermeked,
az eretnek.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak maradok,
mert hazámba kórság
költözött.

Fehér Dávid, 2010. január 25.

Bűnkalapok’…

Hagyjatok magamra
hangomon sikoltó fattyak!
S szavakra ne fűzzétek
csókját a haragnak!
Egyedül maradnék! Nélkületek,
én…én akkor is vagyok.
Bűnt adjatok főmre kalapnak
s szűrt zajokat fülembe,
hogy ne halljam, miként
üldöznek a boldog szagok.

Félek… nem emlékszem már
milyenek az illatok, hisz
feléltem száz gyertya lángját,
és emésztenek a szennyes
tegnapok.


Fehér Dávid
2009.márciusa

Mondjátok… lehetne?

Ha meghalok én semmivé leszek?
Porrá válnak majd a betűhegyek?
Anyám mondd… élek én a világ nélkül?
Vagy csak a rólam mondott szépül?

Hamvaimból készül majd szappan,
hogy mocskot elfolyva lemoshassam
gonosz népek gazul verő szívéről,
mikor utolsó bőrt húzza szirénről?

Elkennek majd ördögök bőrén,
kik nevetve rágják leányok pőrén
szálló, szaggatott kebleit?

Apám mondd… fiad leszek akkor is,
ha magam zarándoklom halottig,
kit zavart népek Istennek hívnak,
mikor nevében véres csatákat vívtak?

Áruld el, holnap szemem ki helyett lát?
S ha őrült fény megveszve mered rám
Alakítva részecskéim szenesre,
semmivé válni mondd… lehetne?

Megjegyzés: 2009. február.9

Bordal…

Homályos emlék,
mikor sejtjeid a rút nedvet
még nem szerették.

S nem marta töményen
tested ivott bódulat,
szökevényen nem
emésztett a puszta, tóduló
tudat.

S ez nem volt még utad,
nem koptatta gyarlón
kavicsa talpad a zord
felhőknek s nem állítottak
falhoz agyonszárnyazott
hölgyek.

Nem nézték gyümölcslét
engedő tölgyek, hogy
vétket varrsz magadra
bőrnek.

Nem kívánt szédülni tested
emlékszem nem mindig akart
leesni eszmélés pereméről…
de már nem kiált vénülni
hajad s minden részecskéd
már nem… ez csak puszta emlék.

A székről már nem akar lezúgni
savanyú íze szájadnak
s nem könyörög többé az árnyaknak,
hogy öntözzék sózott jóval
minden szeletét a mának s holnap
majd ne kérjen torkod ismét
hármat, hisz az ittlét nem olyan,
mint hitték valaha elektronok.

Egykor hű barátod lassan
ellenséggé vált… látod
ez lesz, ha ördöggel hálsz.

Lincseltek gonoszul, kik
valaha tieid voltak s
gyötrelmessé tették a
napokat, hogy a kórnak
látszó bordal beszéd legyen,
halottnak.

S te feladtad magad…
a támolygó bíróságnak
kezébe eszközt adtál,
hogy február tizennyolcadik
napján minket élőket
nagybátyám, elhagyjál.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. február 19.

Azúr színben tusolt szív…

Borostyánt zord szele pengeti
és lamellázza babér a torkom,
mellem kékre kongaként veri,
fogyott bennszülött szívét hordom.

Szabadulna már hasadékon
ki az ocsmány világba,
de rúg elébb még tört, vékony
tündeországba fénylő imája.

Veri ajtaját hazájának,
mit zöld fátyolhártya melegít,
de kint faragott arcok várnak
s nem hallva karóra helyezik.

Szürke bőrű félelemmel hálnak…,
majd lágyékának gyümölcséből
kántálva szentelt vizet várnak,
torz tetszhalott kémcsövétől.

Lakkozott tekintet kétséget
csepegtet verve holt tetemre,
s még harmonikán játszó élet
kéri, a szürkét rózsásra fesse.

Fent kecsesség vágja mellem
s ottszülött’ szívem menekül,
tintába hull, de felemelnem
nincs elég erőm egyedül.

Tusban fekve vergődik teste
s én sózott szemmel bámulom,
véna végtaggal vért keresve
arra járókat figyel, hányukon

látszik, hogy irigyel.

- Halnál e sivár világom
vagy cipelnéd még a közönyt?
- Mennék, ez az én álmom,
de várj amott valaki köszönt…

Azúr szín ruhában közelít
s kisleány a szívembe markol.
Gyűri belém cafatjait,
mi halálnak tusában harcolt.

Fehér Dávid
2009. február 6.

Nem én írok…

Titkára vagyok én
annak, kinek szavait
továbbítom s ritkára
áztatott falait mosom helyette
e borús világnak.

Magam egy sort sem írtam…
Te voltál, ki vezérelte kezem,
hogy cincér formájú
életem vívjam
békeéhesen zabálva
harc-Vájuból’.

Te voltál, ki tintával
töltötted gyötört toll
tetemét s mögötted
grafitos volt a felkelő
feledés, melynek hamar
átveszi szerepét
a zord hamu.

Nem én írok…

s nem én áldom érintéssel
papír tetejét, belé vésve így
karcolat pofáját a múltnak.
Csuklóm nem érettem
szorítja hulla létét
tinta foltba hulltnak.

Miattad zsibbad kezem
elektronok hadától… s
magad trónja nekem
nem pózol rettegett
tanyádról.
Csak végeimet emelem
halottaiból, hogy betűfesték
színezze fényesre az
ágát s naptól szerezze
mattos árnyát az elkergetett
gondolatnak.

Nem én írok s többé már
sosem teszem… hagylak,
hogy bontakozz magad…
ostoba kegyelem.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. január 15.