Collato Pede…

Fátylat sző arcomra
a bódult pusztulás,
mit feketére fest
a méreg.

Mosolyt azt…
...csalj bele kérlek,
nem szeretném,
hogy sírni láss…

Adok hozzá rózsás
cérnát… és fogaknak
fehéret, de kérlek
csald meg a halált,
s kedvesen nézz
rám, hogy
ne féljek.

Úgy kérlek hóhéra
a létnek: gyors légy
és szemérmes!
Végezz velem
rögvest, mert
nemrég embernek
néztek.

Fehér Dávid, 2010. augusztus 7.

Leértékelt tudat…

Karomba rút eszmélet
fűzi rothadóan magát!
Halomba hulltak a szépek…,
holtan keresik tovább
a lét aranyát…

Csökött tekintetével
űz bogáncscsokorért
a tudat… korlát az
érzék…

és a suta mutat
arany középutat.

Balra húz lépte s így
kiált helyes irányt?
Nem veszitek észre
a zsivány világ által
okozott hiányt?

Magam is akartam
porát járni a középnek,
de elém tette nyálát a
közérdek.

Elcsúsztam a szivárványon…

Körétek hintem kiáltványom:
Akciós a kilós álom!
(most csak kétszer annyi,
mint a régi áron…)

Megjegyzés: 2010. március 11.

Tarkón lőtt Fortuna…

Kétszer tépett leveléből
a szerencsegyalázat…
- Lóherémből fosztogatott
s nem hagyott mást
csak szakadt szárat. -

Kaphatnék érte szépet,
könnyűt és muzsikáltat,
de nem lesz szerencséje
az ilyen…- magamfajtának -.

Marad a magyarnak a
kényszerű gyalázat…
S én sem kapok mást…
csak zárt faágyat.

Eggyé válik velem
az ihletett magyarázat,
s énekem sem szól
majd másnak…
Csak neked…
tarkón lőtt Fortunának.

Fehér Dávid, 2010. február 12.

Vak maradok…

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak vagyok,
szemembe hang
költözött.

Ropog a hó alattam,
szél most az iránytű.
Ne lépj ide, hisz
kettétörök… - könyörög
halkan a fű -.

Szememet bezárta
a csillámló levegő…
Dörömböl, üti, vágja,
mint az utcára zárt
szerető.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én hang vagyok,
szemembe vakság
költözött.

Amott dűne próbál
elfedni fagyott tetemet,
miután kivégezték
feljebbvalók, mert
szeretett.

Rendezett fasorból
teremtek a keresztek,
melyre az van írva:
itt nyugszik gyermeked,
az eretnek.

Téli fagy vacog
lábujjaim között.
Én vak maradok,
mert hazámba kórság
költözött.

Fehér Dávid, 2010. január 25.

Kristálykönnyet…

Elbújok messze…
hol kristálykönny a
fizetség.

Kezem ott teszem
keresztbe s várom,
hogy kisírja az ég.

Olyan helyre megyek,
mi talán…
nem is létezik.

S még kérdezi minek?!
miért… mennyivel
jobb ez itt?!

Nincs jókedv,
és bánat nem lehet…
csak hazudott,
szürkés szeretet.

Mosolyt is csak
kivertet lát…,
mit fájdalom tett
oda.

Őszinte tánc csak
pénzért van és
csoda az igaz szó.

Na gyere te Picasso!
fess nekem új
világot, de kérlek,
most ne a valóságot!

És foltozz néha
szegénynek kisírt
gyémántgazdagságot.

Fehér Dávid, 2010. január 22.

Gyermekfejet…

Nem kérek többé semmit…
csak ezt add meg nekem!
Kapsz cserébe bókot, seregnyit!
és egész valódat feledem.

Nem kérek mást megígérem…
Nem is adhatok sokat!
De könyörgöm, hadd ítéljem
kisfiúként e rút korokat!

Gyermekfejet adj nekem
és erős gyomrot a világhoz,
hogy ne tudjam ki van ellenem
s mi az, mit a köz sugároz!

Nem kérek többé semmit…
csak ne lássam mi ez köröttem!
Legyen, mi gondolatot enyhít
az áhított, gyermeki főmben!

Nem kérek mást megígérem,
én…én csak aludni szeretnék!
Hidd el, sosem kérdem
miért bántod, ki feleszmélt!

Fehér Dávid, 2009. december 1.

Bolondok királya…

Poros hangszórók
recsegik féltékenyen
táncát a képlékeny
jövőknek,

Hol konok falóból
simítják ki gyermekek
az öröklött vattacukrot
s szövődnek így

hazug ízek.

Mára csak hamukincsek
söprődnek csöpp kezek
tudattalan ragadó
öleléséből.

S a szeretett szemetet
felemésztik öreg
ifjak rézrózsás
gombhegyek mélyéről…

Temetése van ma
a dicsőséges múlt
szirmainak.

S feledést mar idős
Jézusok takarítatlan
sziklasírjaiba a
kiöklendett ’ virágmézek
allergén jósága.

Hát hajíts még rojtvilágot
szemfedőm előhímzett
bojtjára sós tekintet.

Emlékszem… nemrég
még féltő kezed úgy
legyintett, mintha csak
aludni térne bús fejem
keringett imája.

De mára nem ölel más
csak kekec akácnak
bolond ága,
te bolond napok
őrült királya.

Fehér Dávid
2009-04-24

Közönykezű tökéletesség…

Nem kérek többet,
csak szakítsd le a
bennem hervadó
virágokat!

Gyűjtsd őket kosárba,
majd híreszteld, hogy
áldozat mind…, nem ők
gyötörtek lehajló
tekintetükkel.

Te voltál… te, ki
most pusztítsd el őket!
Bűnbak kell, hát
legyen a sziromhajú
árva leány!

Bánva, de már a közöny
kering kezünkkel
de mészárold még a szépet
te mindennél gyönyörűbb!

Te álnok, te gaz, te
szörnyű tökéletesség!
Öld meg a szépet, mely
hibás, de szerették!


Fehér Dávid, 2009. szeptember 28.