Tivornyázó sémák…

Rám omlottak a betűk…
a sémák haláltáncukat
járják agyamban.

Ocsmány tivornyától
kusza most minden
gondolat…

…pedig csak haragban
szóló etűdtől romlik
bennem a tiszta
attitűd… s ettől
én lidérceket látok.

Porhanyós bálványok
gyújtanak csendben
tüzet a lármázó
tömegben.

Az a világ kiégett
egyszer… és amit
új arcodban temetsz
el, csak a szikes
valóság.

Tivornyáznak a
sémák s én nem
találok vissza
hozzád.

Fehér Dávid, 2010. október 10.

Cserélt világ...

Fel-felissza
tenyeremből
az életet az epés
eszmélet…

Kevés a lényeg,
ha feléltek
a szépek.

Fénynek véltek
az elvérzett népek
s bár lassan, de
kiértek.

Fele már csak
vonala a létnek,
de mit reméltek…

…ti, kik valót
képre cseréltek?

Hisz elfolyik
a festék s mögötte
csak a temérdek
szövet.

Mit rózsának
szerettél, pusztán
cérnaköteg.

Exodust kértek,
mert a valóságtól
féltek…

De mondd! Megéri,
ha semmivé leszel?

Fehér Dávid, 2010. augusztus 25.

Együvé vált íriszünk…

Tűvé dermedtek
pilláid a keserű
szók hidegétől.

Árnyat rajzoltak
a szürke fellegekbe
ott, hol nemrég hőt

áhított a kopasz
szív.

Vívj
játékot a széllel,

várd, míg nem kérlel
s az utolsó csókgombot
szemedre kérd el!

Figyeld miként lesz
majd együvé íriszünk
a színszegény

reménnyel.

Fehér Dávid, 2010. augusztus 13.

Collato Pede…

Fátylat sző arcomra
a bódult pusztulás,
mit feketére fest
a méreg.

Mosolyt azt…
...csalj bele kérlek,
nem szeretném,
hogy sírni láss…

Adok hozzá rózsás
cérnát… és fogaknak
fehéret, de kérlek
csald meg a halált,
s kedvesen nézz
rám, hogy
ne féljek.

Úgy kérlek hóhéra
a létnek: gyors légy
és szemérmes!
Végezz velem
rögvest, mert
nemrég embernek
néztek.

Fehér Dávid, 2010. augusztus 7.

Anyagok közt utazó...

Fény vagy csupán,
anyagok közt utazó…
A föld után az űr
az éter,

s mit eddig éltél,
csak fakó falú
mulató.

Nem ily bután nézel
majd a napba,
hazád lesz melege…
s nem lesz szükséged
falatra,

kitárul e kelepce.

Mondd! Szeretsz-e
langyos kövön fekve
azon tűnődni,
hogy keresd-e utad?

Megtalál ő ne félj!

Csak várd, míg
elhagyja tested
a tudat.

S ha e földet itt hagyod,
társaidra leltél…
a fény az alagút végén:

az lesz a te csillagod.

Fehér Dávid, 2010. június 4.

Szürkület…

Figyelted már
a fák énekét?
Ahogy lassan
elhozzák az
éj egét?

Szürkét vet
a hold, piszkos-
fehér papírra…

Nyitja az estét.

Árnyékot hord
ébenszín ceruzával
egy el-eltűnő
lepke, s zenét
szól alá a lomb.

Színét kereste,
de hiába bont
szárnyat… -nem
kímél az éj-,

feketére ette
liládat.

Monokróm világot
fest Szeléné
s kecsesen egy
szilánkról
feléd lép.

Suttog a holdfény:

Figyelted már
a fák énekét?
- Madárdallal
mondanak szép
mesét. -

Fehér Dávid, 2010. május.12

Rosszul élt illúzió…

Nem… ez nem lehet
való… Szemembe
roppan a borús
felhők alatt elhaló
virág.

Ki lát, ha fáj? Ki hall,
ha kiált a pőre nőre
akadt okádva zihált
gyönyör?

Olcsó Aphroditéktől
taposott dohányszagú
pipacsmező…
Szőnyeged az, te blőd
jelzőktől ittas szerető!

Nem… ez nem lehet
való… Szürke eget
áthidaló pillámon
vonaglanak koszos
szárnyú pillangók…

Lassan belevesznek
a rút fehér égbe…

Ők lesznek a fertő…
akkor én miért ne?
Belém látva végre:
csak az enyészet
henyélne…

Nem… ez nem lehet
való… Kérlek,
mondd, hogy ez csak
rosszul megélt múló
illúzió.

Fehér Dávid, 2010. március 25.