Karácsonyfa(égő)…

A tudat bele olvadt az
esetlen napokba…
Arcukat varrott mosolyok
öltöztetik karácsonyi díszbe,
de halott ma az értelem.

Azt hallottam: végre nem
marad sokáig a kábulat.
–Mi füstként ölel s szívet
farag a levásárolt agyakból. -

Áru vagy és haragszol?
Furcsa az élet… ki mérget
kér, csókot kap helyette…
Ki csókot szeretne: az még
ilyenkor is eretnek!

Keresd meg a sziréned!
Hátha ad egy keresztet…
Majd ölelgesd féltékenyen,
mint lángoló fenyőt
a félelem.

Fehér Dávid,2009. december 26.

Betonból virágzó…

Szél fújta hamu
siet át a hűvös utcán…
Útja elavult s alul pusztán
azt látja, ami az élet:

Véget könyörgő, hajlék
nélküli arcok nyílnak
rózsaként a szürke
földből.

Inni kérnek… savat,
és örök mérget.

Ölből emelik a halált…
Csókot várnak, s ha már
megkapták tovább hánynak.

Mocskos oldalad ez…,
Szennyes világ vagy!

Fehér Dávid, 2009. december 11.

Gyermekfejet…

Nem kérek többé semmit…
csak ezt add meg nekem!
Kapsz cserébe bókot, seregnyit!
és egész valódat feledem.

Nem kérek mást megígérem…
Nem is adhatok sokat!
De könyörgöm, hadd ítéljem
kisfiúként e rút korokat!

Gyermekfejet adj nekem
és erős gyomrot a világhoz,
hogy ne tudjam ki van ellenem
s mi az, mit a köz sugároz!

Nem kérek többé semmit…
csak ne lássam mi ez köröttem!
Legyen, mi gondolatot enyhít
az áhított, gyermeki főmben!

Nem kérek mást megígérem,
én…én csak aludni szeretnék!
Hidd el, sosem kérdem
miért bántod, ki feleszmélt!

Fehér Dávid, 2009. december 1.

Glóriával kirakott út…

Glóriát adnál nekem?
Tedd csak azt magadra!
Nem gyűrűzhet kegyelem
a dicstelen haragba.

Sosem volt szükségem
arcba karcolt angyalokra,
méregcsókod fénypürében
diffundált falatomba.

Atyám kérlek…

Gyilkold el mellőlem!
Vedd fejét az értelemnek!
Fordítsd el felőlem
célkeresztjét a félelemnek.

Reszketek, ha értenem kell…
jobb nekem tudattalan!
Hozzád fordulok kérelemmel:
torlaszold el utam, ha van!

Fehér Dávid, 2009. november.05.

Mi végre?

Csak ne hitessétek el
velem, hogy több
vagyok, mint amit
érek! Kérlek,
feledtessétek a ketrecbe
zárt múltat zsibbadó
agyammal.

Félek…, nem kapok
soha csokorba zárt
szépet összecsukott
csöppmarokból.

Még egy szál ízlelés…
az kellene, ha már
elveszett az emlékek
minden, egykor csodás
szelete.

De a tudat már
kifolyt a sikoltó
szájakon s vissza
az sosem tér!

Csak a rám tapasztott
vállapon marad meg
az áhított csillagok
cérnafénye.

De mi végre nem marja
szét testünket az
illetéktelen dicséret?

Nem kértem soha
felesleges csókokat,
hát maradok itt,
s leülök a világ
mezsgyekövére, hol
bólogat az igaz szó.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. október.28.

Torokfeszület…

Te lángoló keresztet
nyomtál le félve élők
torkán.

Mit tettél? Mondd,
miként érzett száradó
agyad?

Feláldozó tekinteted
elárulta orkánszínű
akaratod.

Kiestél a kietlen mezők
gyatra talajára s fogytán
a szavad.

Halva szabott csókod
nem segít a rusnya
főknek.

Csak gőgnek való
az áhított megbánás …

Gyilkos vagy… beléjük
oltottad a szentül hitt
csodádat.

De megperzselte
mindnyájuk szépülő
szemét.

Bocsánat… sokaknak
való az, de kérlek, te
ne várd.

Többé ne kívánd az
öklendett enyhülést!

Hisz nem neked szól,
csak a kereszt okoz
kínzó torokfeszülést.

Fehér Dávid, 2009. október 18.

Bolondok királya…

Poros hangszórók
recsegik féltékenyen
táncát a képlékeny
jövőknek,

Hol konok falóból
simítják ki gyermekek
az öröklött vattacukrot
s szövődnek így

hazug ízek.

Mára csak hamukincsek
söprődnek csöpp kezek
tudattalan ragadó
öleléséből.

S a szeretett szemetet
felemésztik öreg
ifjak rézrózsás
gombhegyek mélyéről…

Temetése van ma
a dicsőséges múlt
szirmainak.

S feledést mar idős
Jézusok takarítatlan
sziklasírjaiba a
kiöklendett ’ virágmézek
allergén jósága.

Hát hajíts még rojtvilágot
szemfedőm előhímzett
bojtjára sós tekintet.

Emlékszem… nemrég
még féltő kezed úgy
legyintett, mintha csak
aludni térne bús fejem
keringett imája.

De mára nem ölel más
csak kekec akácnak
bolond ága,
te bolond napok
őrült királya.

Fehér Dávid
2009-04-24