Árvalányhajért…

Átjártak vékony
hangú lidércek.
Árvalányhaj csilingeli
a fényt,

s ígérnek áhított
nyugalmat.

Glóriát kapott itt
a mező… lelkektől
csillog tündék haja.

Hamar testemmel
csókolom e valóságot.

Fertő szivárványok
emelik magasba
hangtalan remegő
lényem.

Már értem…

Mind meghalunk
a csillogásért.

2010. január

Tivornyázó sémák…

Rám omlottak a betűk…
a sémák haláltáncukat
járják agyamban.

Ocsmány tivornyától
kusza most minden
gondolat…

…pedig csak haragban
szóló etűdtől romlik
bennem a tiszta
attitűd… s ettől
én lidérceket látok.

Porhanyós bálványok
gyújtanak csendben
tüzet a lármázó
tömegben.

Az a világ kiégett
egyszer… és amit
új arcodban temetsz
el, csak a szikes
valóság.

Tivornyáznak a
sémák s én nem
találok vissza
hozzád.

Fehér Dávid, 2010. október 10.

Cserélt világ...

Fel-felissza
tenyeremből
az életet az epés
eszmélet…

Kevés a lényeg,
ha feléltek
a szépek.

Fénynek véltek
az elvérzett népek
s bár lassan, de
kiértek.

Fele már csak
vonala a létnek,
de mit reméltek…

…ti, kik valót
képre cseréltek?

Hisz elfolyik
a festék s mögötte
csak a temérdek
szövet.

Mit rózsának
szerettél, pusztán
cérnaköteg.

Exodust kértek,
mert a valóságtól
féltek…

De mondd! Megéri,
ha semmivé leszel?

Fehér Dávid, 2010. augusztus 25.

Együvé vált íriszünk…

Tűvé dermedtek
pilláid a keserű
szók hidegétől.

Árnyat rajzoltak
a szürke fellegekbe
ott, hol nemrég hőt

áhított a kopasz
szív.

Vívj
játékot a széllel,

várd, míg nem kérlel
s az utolsó csókgombot
szemedre kérd el!

Figyeld miként lesz
majd együvé íriszünk
a színszegény

reménnyel.

Fehér Dávid, 2010. augusztus 13.

Collato Pede…

Fátylat sző arcomra
a bódult pusztulás,
mit feketére fest
a méreg.

Mosolyt azt…
...csalj bele kérlek,
nem szeretném,
hogy sírni láss…

Adok hozzá rózsás
cérnát… és fogaknak
fehéret, de kérlek
csald meg a halált,
s kedvesen nézz
rám, hogy
ne féljek.

Úgy kérlek hóhéra
a létnek: gyors légy
és szemérmes!
Végezz velem
rögvest, mert
nemrég embernek
néztek.

Fehér Dávid, 2010. augusztus 7.

Anyagok közt utazó...

Fény vagy csupán,
anyagok közt utazó…
A föld után az űr
az éter,

s mit eddig éltél,
csak fakó falú
mulató.

Nem ily bután nézel
majd a napba,
hazád lesz melege…
s nem lesz szükséged
falatra,

kitárul e kelepce.

Mondd! Szeretsz-e
langyos kövön fekve
azon tűnődni,
hogy keresd-e utad?

Megtalál ő ne félj!

Csak várd, míg
elhagyja tested
a tudat.

S ha e földet itt hagyod,
társaidra leltél…
a fény az alagút végén:

az lesz a te csillagod.

Fehér Dávid, 2010. június 4.

Szürkület…

Figyelted már
a fák énekét?
Ahogy lassan
elhozzák az
éj egét?

Szürkét vet
a hold, piszkos-
fehér papírra…

Nyitja az estét.

Árnyékot hord
ébenszín ceruzával
egy el-eltűnő
lepke, s zenét
szól alá a lomb.

Színét kereste,
de hiába bont
szárnyat… -nem
kímél az éj-,

feketére ette
liládat.

Monokróm világot
fest Szeléné
s kecsesen egy
szilánkról
feléd lép.

Suttog a holdfény:

Figyelted már
a fák énekét?
- Madárdallal
mondanak szép
mesét. -

Fehér Dávid, 2010. május.12