Kéjköves seország’

Félelem áztatta,
pornyálas szürkeség
mosódik köröttem,
elfolyó olajfestmény
arcát mutatja a lakótelep.

Kéretlen bárfattyak’
okádnak hű legény
módjára a tükörben,
okafogyott a nagy rejtvény:
miként lettek életek a terek?

Megvetéssel köszönt
mindünket az egység,
mit kérdések s a bűntudat
öntött össze.
 - Felejtésköntöst’ viselő -
frontinolt’ szeressélt
kiáltanak belé a műurak,
mielőtt körbe-körbe...

Fehérmàjú cafkák duzzasztják
remegő lelkű ifjak máját
kik - zavartan köhögve -
az álmvesztett lelkek virágján
taposnak,
...talán már örökre.

Kéjköves seország’ ez a hely is.

Nevezhetnénk úgy is, hazánk
vagy hazudjuk csak otthonunknak?!
A bűbáj enyves mocskán
az angyalok már mind aludtak.

2017 December

Painting by Nicole GRAY

Éjjel énveled'...

Sétáltál-e már esőben... lassúban,
finomban és szeretőben?
Hol halkan csordogál válladon az
éjszaka moraja. Hol tenyeredbe csivitel a víz,
hol válladra fejét csak önnön lelked hajtja
foszlányokká vált imáid morzsolva?
Hallgattad-e már miként mesél neked bennsőd suttogása?
Mit írnak a cseppek remegő retinádra?
Érezted-e már, hogy a bánat simítja újból selyemmé pilládat?
Csillant már szemedbe az ég sírta macskakövek tökéletlensége?
Én emlékszem... olyankor úgy tűnik sosem lesz vége.
Csak botorkálsz az úton
csámpás megváltót játsszva a pocsolyákon...
mikor sem bort, sem vért nem mér beléd
már az álom.

2017. Márciusa

#hajnalihangulat170423

Hajnal...

S megint egyedül botorkálsz haza.
Unott s lassú, mégis festői a város.
Belédpirkad a hajnal hűvos sóhaja,
te éber, de minden más még álmos.

Madárfütty viaskodik a zajjal,
mi körül ölel minden árva percet,
s te fáradtan, karöltve magaddal
keresgéled azt az egyet.

Megint fel-felbukkan benned a haza,
csiviteléstől lassan minden világos.
Az éjjel egyre hajnallá hasad...
Bár kerek e világ, valamit mégis hiányolsz.

FD, 170423

Meg-megégünk...

Eleve csorba szót kiáltunk.
Gyengét és recéset.
Folyton folyvást sorba állunk
s azt énekeljük mi megéget.

Tudod... azt, mitől már
semmi sem tud fájni...
Mint érces hangú rigók
daloljuk, legyen az bármi.

S táncolunk rá...

Sorban állunk a vigadságért,
hosszú, viaszos sorokba
s csak táncolunk mint aki ráér
a boldogságért tolongva.

Pedig forró nap perzseli
a csodákat...

...Forró, akár csókjaink zsivalya
mit körmünkre égvén
belénk hint éjszakáink viasza.

S megégünk megint...

Csorba szókat kiáltunk a
a világba s mélyebb hangon
mint elébb, feltesszük újra
- s talán már nem hiába -
az éjjeli zenénk'.

Fehér Dávid,
2017 Júliusa

#Sandra_Silberzweig_painting

Kottacseppek...

Elnémulnak lassan fejemben...
tudod a keserű szók'.
Kell még új arc... abban a percben
unottan szeretünk. S holt
bennünk minden szépség.

Hogy miért még? Hidd el
magam sem tudom. Talán
a ki nem mondott sajnálomok
vagy a folyvást ajnározott konok
kis istenfélék azok, kik szépítik
a mindenkiben megbúvó
alattomost.

Elnémul lassan a zivatar kopogása.
Ugyan el nem áll az eső, de egyre
kevéssé ver kongást bennem
az arcomat verő érduzzasztó
üresség...

Pilláim kottafüzetként súlylanak'
s halkul már a dallam is.
A dallam mit a bú s a nap
cseppjei meséltek s egésszé tett
a harag, megint.

Kiszáradt a kotta s kiszáradtak
a mérgek is... mert kinek szeme
örökkön csalóka, nem való
neki szív hisz soha meg nem élheti.

2017 Április

Eltűnik arcodról...

Hol eltűnik arcodról a holdfény,
nappalok koldusává leszek ott én.
Felemelem kalapom a porból
s új csalódást keresek olykor.

Csilingelésért kopott gúnyám
reggel hűvös harmatot húz rám
s hamis könnyként nevetnek
pilláim használva eresznek.

Fel-felissza darabjaim egyenként
a minden reggel felkelő szeretnénk
s hol mégis inkább meg-megcsillan
csodát fest mellém majd elillan.

Bolyongom így míg reám jő az alkony,
Szürke koszorúm újból porba hajtom.
Szél fújta koszba, hogy új hold süssön belé,
visszafekszem s hallgatom a csillogó zenét.

Fehér Dávid
2016 Októbere

(Kép: http://feherdavid.blogspot.hu/2016/10/eltunik-arcodrol.html)

Szépiás karcok

Színes tündöklésbe
kezdett imhol
e szépiás világ.

Karom tűkkel bélelt
selymet ölelt
s nem éri más,
óvó sók nyaldossák
csupán.

Egymást meg-meglelik
a zord hegyektől'
karcolt sebek...

...csuklómon, rajtam,
bennem s ajkam is
egyre csak heged.

Barna itt a vér
s színtelen szók adnak
haragot.

Mert azt hittem élsz,
de a te arcod is
faragott...

Fehér Dávid
2016 Augusztusa