Tükör

S te állsz a tükör előtt...
Lábaidnál csak ajkaid remegőbbek.
Sziluetted halovány a szürkülettől
s lassuló pilláidon játszanak a könnyek.

Azt hitted még felismered őt...
ki tenyerét szorosan a tiédhez rakja,
tekinteted egyszerre sugall erőt
s mégis megtört benne önmagad alakja.

Mögötted fúriák kacagnak...
lelkedbe a háborúk színeit festve,
de benned már nincs nyoma haragnak,
a sok apró csalódás felemésztette.

S te csak állsz a tükör előtt...
mit félelmeid már-már összetörtek.
Engem bámulsz kit megölt,
hogy nem látom többé a sziluetted.

2018 Február

Be(nn)szélgetések

Szia, emlékszel még?
A minap beszéltünk...ÉN sétáltam veled.
Egészen hazáig kísértem szavaid,
míg elmeseltél mindent, mitől
szíved már olyrég nem nevet.

Hajnal volt és - amolyan csillogósan - hideg.
Én emlékszem, kacsaringózva nemsiettél' oda,
hol egykoron oly fontos volt neked.
Szomorún' karcolták magad előtt utad a kövek
s te csak analóg sétálva ismételted:
cserbenhagyott önnön hited.

Alig-alig tűnt fel, hogy most is
ott vagyok neked...

Emlékszel? Mesélted, hogy miért sétálsz
egymagad megint és mitől lógatod épp a fejed.
Én pedig közben azon tűnődtem:
hol lehet az otthonod és vajon...
meddig tarthatok én is veled?

Különös hajnal volt az... szikrázott fényed
a fagyott ködben, és ki-kialudtak mögöttünk
a hajlongó kandeláberek - folyvást halkuló
narancsszínt köhögtek.

Felelj kérlek! Igaz, mit rólad mesélnek?
Tudod! Mit magad is mondtál:
hogy a hajnalok csendjét te voltál ki elzenélted?

Szia, emlékszel még?
ÉN sétaltam azon a hajnalon veled!
Mikor meredten néztél
önmagammal te is farkasszemet.
S csak mentünk és mentünk
- mint aki többé soha nem szeret...
Te bennem s én benned kacskaringóztunk
mialatt - régóta fájó szigorral -
néztük magammal együtt a szemed.

2018 Január

#hajnalihangulat18128

Kéjköves seország’

Félelem áztatta,
pornyálas szürkeség
mosódik köröttem,
elfolyó olajfestmény
arcát mutatja a lakótelep.

Kéretlen bárfattyak’
okádnak hű legény
módjára a tükörben,
okafogyott a nagy rejtvény:
miként lettek életek a terek?

Megvetéssel köszönt
mindünket az egység,
mit kérdések s a bűntudat
öntött össze.
 - Felejtésköntöst’ viselő -
frontinolt’ szeressélt
kiáltanak belé a műurak,
mielőtt körbe-körbe...

Fehérmàjú cafkák duzzasztják
remegő lelkű ifjak máját
kik - zavartan köhögve -
az álmvesztett lelkek virágján
taposnak,
...talán már örökre.

Kéjköves seország’ ez a hely is.

Nevezhetnénk úgy is, hazánk
vagy hazudjuk csak otthonunknak?!
A bűbáj enyves mocskán
az angyalok már mind aludtak.

2017 December

Painting by Nicole GRAY

Éjjel énveled'...

Sétáltál-e már esőben... lassúban,
finomban és szeretőben?
Hol halkan csordogál válladon az
éjszaka moraja. Hol tenyeredbe csivitel a víz,
hol válladra fejét csak önnön lelked hajtja
foszlányokká vált imáid morzsolva?
Hallgattad-e már miként mesél neked bennsőd suttogása?
Mit írnak a cseppek remegő retinádra?
Érezted-e már, hogy a bánat simítja újból selyemmé pilládat?
Csillant már szemedbe az ég sírta macskakövek tökéletlensége?
Én emlékszem... olyankor úgy tűnik sosem lesz vége.
Csak botorkálsz az úton
csámpás megváltót játsszva a pocsolyákon...
mikor sem bort, sem vért nem mér beléd
már az álom.

2017. Márciusa

#hajnalihangulat170423

Hajnal...

S megint egyedül botorkálsz haza.
Unott s lassú, mégis festői a város.
Belédpirkad a hajnal hűvos sóhaja,
te éber, de minden más még álmos.

Madárfütty viaskodik a zajjal,
mi körül ölel minden árva percet,
s te fáradtan, karöltve magaddal
keresgéled azt az egyet.

Megint fel-felbukkan benned a haza,
csiviteléstől lassan minden világos.
Az éjjel egyre hajnallá hasad...
Bár kerek e világ, valamit mégis hiányolsz.

FD, 170423

Meg-megégünk...

Eleve csorba szót kiáltunk.
Gyengét és recéset.
Folyton folyvást sorba állunk
s azt énekeljük mi megéget.

Tudod... azt, mitől már
semmi sem tud fájni...
Mint érces hangú rigók
daloljuk, legyen az bármi.

S táncolunk rá...

Sorban állunk a vigadságért,
hosszú, viaszos sorokba
s csak táncolunk mint aki ráér
a boldogságért tolongva.

Pedig forró nap perzseli
a csodákat...

...Forró, akár csókjaink zsivalya
mit körmünkre égvén
belénk hint éjszakáink viasza.

S megégünk megint...

Csorba szókat kiáltunk a
a világba s mélyebb hangon
mint elébb, feltesszük újra
- s talán már nem hiába -
az éjjeli zenénk'.

Fehér Dávid,
2017 Júliusa

#Sandra_Silberzweig_painting

Kottacseppek...

Elnémulnak lassan fejemben...
tudod a keserű szók'.
Kell még új arc... abban a percben
unottan szeretünk. S holt
bennünk minden szépség.

Hogy miért még? Hidd el
magam sem tudom. Talán
a ki nem mondott sajnálomok
vagy a folyvást ajnározott konok
kis istenfélék azok, kik szépítik
a mindenkiben megbúvó
alattomost.

Elnémul lassan a zivatar kopogása.
Ugyan el nem áll az eső, de egyre
kevéssé ver kongást bennem
az arcomat verő érduzzasztó
üresség...

Pilláim kottafüzetként súlylanak'
s halkul már a dallam is.
A dallam mit a bú s a nap
cseppjei meséltek s egésszé tett
a harag, megint.

Kiszáradt a kotta s kiszáradtak
a mérgek is... mert kinek szeme
örökkön csalóka, nem való
neki szív hisz soha meg nem élheti.

2017 Április