Halvány árnyak…

Lassan ölelik egymást

a jóság pillái…

Tengervizet engednek

az óvott gömbök,

s arcunk talajára

halvány árnyakat

szárít a talán…

Ördög fordult felénk

s hazám,

…te csókot

adtál homlokára…

Orcád homokjára

taposott e világ,

s én nem tudtam

felemelni a hitvány

rönköket…

Árnyainkban vacog

a hiány s a hajnal

közelsége kiránt

a majdnem felölelt

boldogságból…

Fehér Dávid, 2013-01-19

Szomjazó világok…

Kietlen világba szédültem

mint érben forgó falevél.

Új hazák gömbjeit félem,

s megrekedtem ott…

… hisz oly sötét mindben a tér.

Te tudtad csupán, hogy kell

lopott fénnyel éltetni a

a kimúlót, de ne félj...

mert sosem lesz egy gömb

sem enyém…

Itt rekedtem… itt, hol

a gazdagság a remény

s olcsók vére csordogál

fattyak szívének

peremén…

S te tönkre tetted mindazt,

mi engem talán valaha

félt…

…elvetted a kardot,

s elvetted a fényt.

Vakon heverve tompa

kézzel könyörögjük

az új Napokat,

de a felismerés

többé nem halogat…

S egyre sivárabb az út,

több a fertő, s mind több

a romlás és egyre

csak szomjazunk,

míg összerogyván

ránk találnak

a csillagok.

Felettünk köröznek

kopasznyakú, fekete tollú,

csőrös angyalok,

s mert te hontalan

lettél hazám, miattad

én is az vagyok…

Fehér Dávid, 2013-01-03

Kórlapon roskadó…

Szürkés ég után most

tenyerembe temetem

tekintetem bután,

zokogva.

Vörösre dúlt orgona

mímeli hangjait

hárfának s húrt feszít

horogra…

Ez emeli csak fejem

felétek fattyú népek.

Nem kíváncsiak már

reátok semmilyen

évek!

Ének szó süvíti szépek

haját a vétkektől,

csak képek már

a kék eget láttató

vidékek.

Kátyúnak adta magát

mára kereke a

hagyománynak.

S halott lánynak kéri

kezét manapság

a jólét,

de borogatja magába

esztelen a koldult

bólét mindenek

atyja.

Oh, csak kortyolhatnám

magam is.

Oltaná már szomjúság

karmok kezét s oldaná…

bárcsak oldaná arcukról

a revét.

De nem fon kerítést

magából a holnap

s nem emeli diagramok

tetőit magasra,

csak kórlapon futkozó’

hangyák maradunk

az eljövő reggel is.

Fehér Dávid,

2009. március 22.

Fonnyadó köteg…

Apránként

belém fonnyadtak

a hazug virágok…

Mit szépnek hittem,

csak ferdén faragott

arcok által imádott

szikár rosttömeg…

Most öltet meg

kötegbe szőtt

fehér szirmok olcsó

mérgével az eszmélet…

S én félve kérem e mérget,

hisz ismerem a savakat…

Mégis marón szerette

arcom az áhítat,

miközben aranyat hittem

az ócskaság helyett…

Balgaság volt virágnak

hinni a szemed.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2012-12-27

Magányos erkölcs…

Csillogó utcát sír az ég,
békaszerenádra
táncol az éjjel…
Tücsök kíséri a rég
elfeledett szemérmet.

Szomorú erkölcs kér
butító savakat,
koszos pohárba
sárga szert tölt…,
Bús tekintetét hordja
az óra, miközben
hányna a szennytől.

Idegen világtól rémült
pillantását rothadó restiben
festi be. Szíve szakad,
mert nem tudja, hogy
társát - a szemérmet -
érdemes keresni-e?!

Fehér Dávid, 2010. április 14.

Koronaékek'

Zavar a fára néző
avartekintet,
mire sekélyes levél
csak megvetőn legyintett.

Bánt, hogy széltől
ittasult tudattal, nem
látva a rothadók baját,
írják félőn egymás
hazug szavát.

Én vagyok itt…

… lent, hova orrod
sosem látott,
tündöklésből kitépett,
gyarló talaj lett világom.

Én, ki vissza nem
vágyom közétek,
emlékszem… fényárban
úsztam, de hű társaim
söpredékek.

Megjegyzés: Fehér Dávid, 2009. szeptember 12.

Kemenceszó...

Halkan földre csorog az
eszmélet nedve,
s porrá válók fekszenek

felette…

Fehér padlók keresztje
eggyé áldja a
szerencsétlen emberség

fényeit…

Mondd! Ki egykoron dühös
és büszke fő volt,
most miért oly rút és szelíd?!

A nemrég szép szenvedély
most forró kövek
néma, folyvást nyöszörgő

koldusa lesz…

Hol a tudat sem keres,
ott alakulhat
csodává amit tönkre

tettél…

Vörös alagútba tol
mindnyájunkat az
egyre csak porhanyósabb

valóság…

… mert félve ugyan,
de mi alkotjuk e világ
mocskát.